Blog Szekeres Anna

Itt a vége? Mi lesz véle?

A meséket nem az élet írja.

Imádom a rajzfilmeket még felnőtt fejjel is, és szívesen nézem meg a felújított, modern változatokat. Számomra ez egyrészt időutazás a gyermekkorba, ismerős, biztonságos érzések kapnak el közben, beugrik, hogy ezt még a régi moziban, anyukámmal néztem. Eszembe jut az a kislány, aki akkor teljesen biztos volt még abban, hogy minden boldog befejezéssel zárul. És persze imádom azt a gondtalan világot, amire egy-két órára elmerülhetek, azzal a bizonyossággal, hogy a hős minden akadályt leküzd, és a jó győzedelmeskedik a rossz felett.

A 3D-s szemüveg ilyenkor láthatatlan módon rózsaszínűvé válik, és csak a nagy érzelmeket, a tiszta, igaz és őszinte szerelmet közvetíti, persze látványos technikai megoldásokon át. Bár nagyjából mindig tudjuk, hogy mi lesz a történet vége, de mindig ugyanazzal a csodálkozással és izgalommal ülünk le a mozivászon elé, hátha közben történik valami meglepő, új és csavaros. Mert a befejezésben, a happy end-ben biztosak vagyunk, legfeljebb az odáig vezető útban nem.

És ez számomra, az élethez képest a legnagyobb csavar. Mert az igazi létünkben csak a kacskaringós útban, a közben lévő próbákban és legyőzendő akadályokban hiszünk és a tuti jó végben nem. Abban csak reménykedünk, arról csak álmodozunk. A mesékben a két főhős aztán persze egymásra talál, mindenki boldog és ennyi a történet. Pedig a lényeg csak pont utána kezdődik el. Lehet, hogy furán gondolkodom, de én szívesen megnéznék egy olyan történetet, aminek éppen ez az eleje. Persze, akkor már az nem lenne mese, lehetne vígjáték, dokumentumfilm vagy tragikomédia. Elképzelhető, hogy sokan azért nem hisznek a gondtalan műfajokban, mert nem érzik igaznak vagy nem tudnak velük azonosulni? Vagy már olyan messzire kerültek ezektől az érzésektől, hogy fájdalmas azokkal szembesülniük? Túl sok mindent hozna felszínre, olyasmikre emlékeztetne, amit már magunk mögött hagytunk? Pedig mindannyiunk élete, kapcsolata meseszerű ígérettel indul és mindenki csak jót kíván benne nekünk és mi is ebben bízunk.

Nem tudom, mikor jön el a pillanat, amikor felébreszt bennünket az élet és észhez térít a valóság. De azt pontosan érezzük, hogy bekövetkezett. Amikor már nem akarunk hinni a csodás befejezésben és a jó fordulatban. Ha már nem az egykori királyfit és királylányt látjuk a másikban, és már elfáradunk legyőzni minden akadályt a közös dolgainkért. Ha már nem akarunk elmondani semmit a másiknak és nem érdekel, mit csinált ma vagy mi lesz holnap. És eljutunk addig, hogy ez már egyáltalán nem is fáj. Többé nem vágyunk csodára, és már nem tudunk sírni sem miatta.

Nem baj, hogy lefordult a lóról, vagy megakadt a torkán az alma. Idegen és nem tudjuk mi lett vele, velünk.
Lehet, meg sem történt. És igaz sem volt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.