Blog Szekeres Anna

Mindent megoldok

Egyedül élek. Ez az az állapot, amin nem szeretnék változtatni. Egyelőre… Kép: pixabay.com

Mindig is próbára akartam tenni magam. Kamaszkorom óta izgatott, hogy képes lennék-e eltartani magam és megoldani mindazt, ami akkor adódik, ha alapvetően nem számíthat az ember másra, csak saját magára. Még akkor is, ha van családja, barátai és jó ismerősei, akikhez természetesen fordulhat a bajban vagy tudja, hogy szükség esetén mellette lesznek.

Meg ott van a Jóisten is, akit ugye kérni sem kell, de hát nem illik zavarni mindenféle aprósággal. Tehát, vannak szituk, amik csak úgy adódnak. Hol pánikot (denevér a szobában éjjel), olykor rémületet (leszakadt csillár 10 centivel az arcod előtt megállva), idegességet (füst az autó utasterében menet közben), undort (sérült galamb az erkélyen – madárfóbiám van), dühöt (láncdohányos alsó szomszéd) vagy értetlenséget (eldugult lefolyó) és mindezek következtében hisztérikus nevetésből induló sírást és hiszti utáni lenyugvást váltanak ki.

Közös jellemzőjük a történéseknek, hogy váratlanul következnek be, amikor éppen nyugiban lennénk, vagy nagyon sietnénk, vagyis mindig a legrosszabbkor találnak ránk. További hasonlóságuk, hogy általában túlnőnek egy szőke nő megoldási repertoárján és külső segítséget igényelnek. Mióta egyedül élek, látványosan megnőtt a szerelői névjegykártyák kupaca a szekrényemben, illetve ezzel együtt szaporodtak a tanulságos sztorijaim és vicces beszélgetéseim is. (Nem mondom, hogy értem mindig, miről beszélnek javítás közben, de már van nagyon érdeklődő fejem, amit ilyenkor előveszek).

Amúgy nem vészes a helyzet, jó ismerkedési alap és nagy röhögések tárgya utólag egy-egy ilyen eset. Még akkor is, ha elég látványosak a reakcióim a történések után: van fodros palacsintasütőm, félbetört felmosó nyelem és szinte minden kotlámnak csak egy füle van. (a vajon miérteket az olvasó fantáziájára bízom, de ezek a hirtelen felindulásból elkövetett cselekmények minősített esetei.) Amúgy nem vagyok veszélyes, csak annyira, mint minden negyvenes nő, az évek múlásával egyenes arányban. Inkább függetlennek és szabadnak definiálnám magam, némi lököttséggel fűszerezve, ami még szerintem belefér. (Például örülök, ha az ajtón belépve az elektromos illatosító egyből üdvözöl, vagy a hírműsorok jókívánságait, köszöntéseit hangosan nyugtázom.)

Alapvetően mindig is magányos típus voltam, csak soha nem volt alkalmam ezt felismerni. Mert ugye volt a nagycsalád nagylánya, jött a kollégium és utána rögtön a házasság, szóval egyéni akciókról és a magam igazi útjáról közel negyven évig szó sem volt. Érdekes, hogy az életem minden eddigi történése viszont kellett ahhoz, hogy rájöjjek arra, valójában ki vagyok (néha tényleg kivagyok), és mit akarok. Most ott tartok, hogy nagyjából vannak igaz válaszaim: önmagam és ezt az életet, amit most élek.

Nem mondom, hogy ez nem változhat, de engem ismerve, ez most nagy dolog.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.