Blog Szekeres Anna

Lehetnék önmagam!?

Szeretetre és elfogadásra vágyunk. Még azon az áron is, hogy nem vagyunk önmagunk. 

Általában ezt ki sem mondjuk, vagy félünk még magunknak is bevallani. Pedig a lelkünk mélyén szeretnénk, hogy úgy fogadjanak el bennünket, amilyenek vagyunk, a bénázásainkkal, tökéletlenségeinkkel, bizonytalanságainkkal együtt. Közben pedig tartunk attól, hogy ezekkel együtt kevésbé vagyunk szerethetők. Sokszor nem ismerjük be, mert az gyengeség, esendőség lenne, ezért inkább páncélt hordunk, hogy ne csalódjanak bennünk.

Nehezen nyílunk meg, olykor még tartós párkapcsolatokban, házasságban is óvjuk a legmélyebb gondolatainkat. Nem mondjuk ki mit szeretnénk, mert sejtjük a válaszokat és a következményeket, vagy tudjuk, úgy sem történik semmi. Rejtegetjük az igazi valónkat, elvárt szerepekben élünk, mert azt nevelik belénk, hogy meg kell felelnünk a társadalmi mintáknak. Erősnek és határozottnak mutatjuk magunkat, mosolygunk akkor is, ha teljesen másképp érzünk, hogy ne aggódjanak miattunk vagy azt higgyék, rendben van minden. Azt hisszük, hogy ennyi elég.

Hogy ez mennyire nem így van, azt a sok talajt vesztett férfi, hamisan magabiztos egyedülálló nő, boldogtalan családok és problémás gyerekek száma mutatja. A félelmünk, a biztonságra törekvésünk sokszor felülír minden reményt és álmot. Nincs bátorságunk lázadni, nem akarunk szégyent hozni senkire, kortól függetlenül befásulunk, és azt érezzük, nincs erőnk újítani, továbblépni. Úgy képzeljük, hogy aki mer, előbb kap sanda tekintetet, mint biztatást. Félünk, hogy egyedül maradunk, ha felvállaljuk önmagunk. Ezért másoknak sem engedjük meg ugyanezt. És lelkiismeret furdalásunk van olykor a magunkra szánt, családtól/kinek mitől elvett időtől is. Pedig ez nagyon fontos lenne. Itt persze nem a most oly divatos „önmegvalósításra” gondolok, hanem nyugodt, magányos, átgondolós, pihenős, sétálós, játszós… pillanatokra, ha éppen ahhoz van kedvünk.

De könnyebb a járt és elfogadott úton járni, probléma és konfliktus mentesebb a belénk kódolt mintát követni, bátorságunk, erőnk és eszközünk sincs arra, hogy kimondjuk, kik vagyunk valójában, mit akarunk, mire vágyunk. Félünk, hogy elvesztjük mások szeretetét, megbecsülését. Meg akarunk felelni a kihívásoknak, tehát marad a mókuskerék, fitneszterem, kismamaklub és önismereti csoportok, csajos közösségek, a facén megosztott okos gondolatok és a bennünk élő vágyakozás mindarra, amit megálmodtunk, de megvalósítani nem merünk. Kevesen tudnak, mernek elrugaszkodni és emiatt később olyan mintát továbbadni, ami más, tudatosabb szellemben nevelné a következő generációt.

Pedig a hitelesség nagyon fontos lenne, hogy a kívülre mutatott képünk a belsővel összhangban legyen. Kellene sokat beszélgetnünk, és igazán komoly dolgokról is szót ejtenünk egymással. Hogy megértsünk minél többet a másikból és magunkból is.
Magamat is biztatom, amikor azt írom, bátornak kell lenni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.