Blog

Szerencsés vagyok

Épp a fürdőből mentem haza. Lelkem teljesem fel volt töltődve, a testem még érezte a meleg termálvíz áldásos hatását. Arra gondoltam, hogy milyen jó is lesz hazaérni, és otthon a jó melegben folytatni tovább a relaxálást egy fárasztó munkanap után. Gondolataim ideális világából feleszmélve csak egyetlen probléma volt. Az, hogy talán az év eddigi leghidegebb estéjén történt mindez.

Kemény mínuszok repkedtek, fogcsikorgató hideg volt, minden egyes levegővételnél szúró fájdalmat éreztem, és a jeges északi szél olyan erősen fújt, hogy az az érzésem támadt, mintha dörzspapírral „simogatnák” az arcomat. A város szinte teljesen kietlen volt, csak az orkánszerűen tomboló jéghideg szél járta át keresztbe-kasul.

Folyamatosan azon járt a fejemben, hogy milyen messze is lakom a fürdőtől, milyen nehéz a szembeszélben közlekedni, és biztos, hogy meg fogok fázni ebben az időben. Már láttam lelki szemeim előtt, hogy az ágyban fekszem betegen, körülöttem gyógyszerek és zsebkendő-hegyek, a számból pedig a hőmérő lóg ki.

A remény vitte előre gyorsabban a lábaimat, hogy minél előbb hazaérjek, és a jó meleg kandalló tüze mellett tudjam ismét átmelegíteni kihűlt végtagjaimat.

Ekkor az esti homályból, az utcai lámpa pislákoló fényénél feltűnt egy biciklis, aki nagyon lassan közeledett felém. Ahogy egymás mellett elhaladtunk, akkor láttam meg, hogy a több réteg koszos öltözet alatt egy nagyon vékony, meggyötört arcú idősebb férfi volt, aki egy kis kocsit húzott maga után, ami tele volt különböző lommal.

Elgondolkoztam azon, hogy honnan jöhetett és hova tarthat? Mi történt vele aznap? Tudott valami meleg ételt enni, és egyáltalán hallott-e arról, hogy hol nyitottak melegedőt a városban ebben a hidegben? És hol fogja álomra hajtani a fejét?

Mindez egy szempillantás alatt történt, és ahogy eltávolodtunk egymás mellett rájöttem, hogy milyen szerencsés is vagyok, hogy van hova hazamennem. És reméltem, hogy neki is van hova haza mennie.