Blog Szekeres Anna

Közel és mégis távol

Hiába érünk el valakit a világ bármely pontján egy pillanat alatt, soha nem voltunk ilyen távol egymástól. Kép: thinsock

És ezt nem feltétlenül fizikai értelemben gondolom. Bár manapság nem ritka az, hogy például egy társasházban a közvetlenül egymás mellett, alatt, felett lévők nem ismerik egymást. Az, ami mondjuk egy-két évtizeddel korábban elképzelhetetlen lett volna, mára szomorú valósággá vált.

Ne gondoljuk, hogy fővárosi jelenségről van szó, talán még faluhelyen nem gyűrűzött be ez a hatás. Természetesen vannak üdítő kivételek, ahol a lakóközösség, utcaszomszédság még az ünnepeket is közösen üli meg, de általánosságban igaz, hogy lehet, a bajban nem a pár ajtónyira lévő jutna eszünkbe, hogy segítséget kérjünk. Elmegyünk egymás mellett, udvariasan köszönünk és mindenki éli a saját portán belüli életét. Bezárkózunk, hogy aztán az okos dolgainktól reméljük, kinyíljon számunkra a világ.

Persze, nagyon jó dolog, hogy láthatjuk a külföldön élő családtagot és úgy beszélhetünk vele ingyen, mintha tényleg velünk szemben ülve. Mégis, egy-egy ilyen alkalom után még intenzívebben mar bele az emberbe a fizikai közelség hiánya, mert ugye a képernyőt mégsem ölelgethetjük meg és a dobozból sem simogatja meg senki a buksinkat (egyelőre).

Fénysebességgel fejlődik a technika, de sokszor érzem, ezzel együtt épülnek le emberi dolgok, amik régen ösztönösek voltak és biztonságot jelentettek. Persze, nem akarok álszent lenni, én is alig írok már kézzel képeslapot, levelet, és ha unatkozom a váróban, babrálok a telefonnal, neten olvasok újságot és nem a barlangba vágyom vissza. Mégis, elképesztő, amikor legutóbb egy légtérben ülő két ember csetelt egymással úgy, hogy közben egy szót sem váltottak, és még csak egymásra sem néztek! Amikor még gyakran utaztam metrón, először furcsa volt, hogy az utasok csak néztek kifelé a fejükből, jobb esetben lapokba mélyedtek (még nem volt internet), beszéd jobbára csak a hangszóróból hallatszott. Amikor meg közvetlenkedni akartam a buszon, akkor az első kérdés az volt, hogy ugye vidéki vagyok és hogy ez milyen aranyos, de itt már ettől elszoktak. Hát, lehet, hogy ott igen, de én erről azért nem mondok le. Hogy másnak is hiányzik a személyes kommunikáció, mutatja, mekkora sikere van az utasokhoz beszélő sofőröknek, villamosvezetőnek. Szinte már-már fehér hollóként mutatjuk be azt, aki nem tesz mást, mint természetesen viselkedik: beszélget, köszön, érdeklődik, segítséget nyújt, mer kérdezni.

Jó lenne, ha ezek a belénk kódolt szükségleteink nem esnének áldozatul a modern kor technikai vívmányainak. Persze, az általuk nyújtott előnyöket és segítséget használjuk, de az irányítás a mi kezünkben legyen. Lehet, hogy így nem leszünk trendi függők, csupán hóbortosak és maradiak, vagy egyszerűen csak nagyon emberiek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.