Blog Szekeres Anna

Mától minden megváltozik!?

Fogadkozás, ígéret, elhatározás, célkitűzés. Az elnevezés és a tartalom sokféle, a szándék ugyanaz, valami újat akarunk elkezdeni. Elvárás, belső igény, lelkiismeret vagy folyamatos próbálkozás? És mindig csak kívánunk, elképzelünk? Hát a hála hol marad?

 

Az elmúlt esztendőben bőven volt mit kérnem. Elsősorban pozitív fordulatot, egészséget, segítséget, fogyást stb. Mikor már a sokadik kívánságomat mantráztam magamban, akkor villant be, hogy már van, ami teljesült és úgy igazán hálás sem voltam érte. Amiért pár nappal korábban még szinte könyörögtem és elképzeltem, mit fogok tenni, ha teljesül, a valóra válása után megkönnyebbülést ugyan éreztem, de a köszönetemet nem fejeztem ki, mert annyira természetesnek vettem. Gyermekkorom pap bácsijának története ugrott be, amikor elmesélte, hogy a tíz betegből a felépülés után csak egy ment vissza megköszönni a gyógyítást (csak szóban, anyagiakról akkor még szó sem volt). Úgy éreztem, a serpenyő egyik oldalában sok minden van, a másikban meg szinte semmi. A szégyenkezés rögtön cselekvésre motivált. Végiggondoltam, kinek miért tartozom köszönettel, s magamban vagy szóban megcselekedtem és naplóban gyűjtöttem össze. Jó érzés töltött el. Volt, aki számított rá és láthatóan örült neki és akadt, aki meglepődött, hogy szóra sem érdemes. Az akció sikere arra ösztönzött, hogy ezután tudatosan figyeljek arra, mindig tudjak és akarjak hálás lenni. Egyik maradandó nagy élményem az öreg szerzetessel való találkozásom, aki a legnehezebb időkben, a munkatáborban tudatosan kereste minek tud aznap örülni. Ezeket a tényleg apró élményeket azután megosztotta a társaival, és egy titkos verseny alakult ki köztük, amelyben mindenki egész nap próbált a jóra figyelni. Így sikerült túlélniük a megpróbáltatásokat és olyan szemléletmód alakult ki bennük, ami a későbbi életüket is meghatározta. De ugyanígy emlékszem arra a fiatalemberre, aki évekkel ezelőtt mindenkit meghökkentett a metróban azzal, hogy kezet fogott ismeretlenül a jövő-menő emberekkel és szép napot és mindenféle jót kívánt másoknak. Sokan örültek, mások bizalmatlanul méregették, akadt, aki tudomást sem vett róla és természetesen volt, aki felháborodott az akción.  Mert bizony sokszor elmegyünk egymás mellett, rá sem figyelünk a másikra és ezen az okos eszközök világa is csak nehezít. Pedig az apró figyelmességek, kedves gesztusok, a köszönömök sokat segítenének a közeledésben. Az is baj, hogy egyrészt mindig nagy dolgokban gondolkodunk (nem a tanítóknak régen adott fél disznóra gondolok), meg az a képzetünk, hogy biztos a másik is valami különlegeset vár tőlünk és szorongunk, aggodalmaskodunk.  Ezért nem tudjuk élvezni a pillanatokat, a kisebb örömöket sem.

Elhatároztam, hogy én megpróbálom és kicsiben kezdem. Holnaptól tényleg kedvesen akarok válaszolni, ha fáradt vagyok, türelmes leszek és mosolygok, ha találkozom valakivel. Hátha visszamosolyognak rám.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.