Blog Szekeres Anna

Váltani. Változni. Változtatni

Az egyetlen állandóság az életben a változás – hallottam minap.

Ez gáz – gondoltam azután, hogy felfogtam a mondatot. Mert a tény adott, a szituációk elkerülhetetlenek, a motivációk különbözőek, a lecke örök. Aztán az is beugrott, hogy ez tök jó, hisz akkor mindig van lehetőség valami újra, átgondolni, újratervezni. Csak hogy ezt nem elég kimondani vagy leírni, hanem cselekedni is kellene. És nekem, aki alapvetően ragaszkodó és kitartó ember vagyok, ez nem mindig egyszerű. Jobban szerettem korábban azt gondolni, hogy mindig, minden úgy történik, ahogy annak lennie kell. Mert így nem az én kezemben van az irányítás és azt hihetem, csak elszenvedője/nyertese vagyok a sztoriknak, amik ugye nem rajtam múlnak. Hittem ezt addig, amíg az élet elpofozgatott más álláspont felé, sőt teremtettem olyan szituációkat is magamnak, amiből tényleg csak a saját hajamnál fogva tudtam kihúzni magamat. Azt a típust képviselem, akit előszeretettel titulálnak későn érőnek (tényleg vagyok némi fáziskésésben, ezt a munkámmal magyaráztam sokáig, mert anyukám szerint mindenki azzá válik, amivel foglalkozik, tehát én gyerekké.) Ezt mostanság már csak elég gyenge érvként tudnám felhozni, még szőke nő létemre is, mert ettől a munkakörtől rég eltávolodtam. Még hozhatnám a kort és a tapasztalatot (utáltam hallgatni, hogy ez majd sok mindent meghoz, mígnem azt vettem észre, hogy ezt mondom a nálam fiatalabbaknak), de egyik sem adu ász, főleg nem az én kezemben, aki max. a Fekete Pétert ismeri – már a kártyajátékra értve. Szóval a nagy döntésekre meg kell érni, ezt megéltem. És mindegy, hogy mit mondanak, látnak mások, akik kívülről mindent jobban tudnak, ha én fejben és érzéseimben mást tapasztalok, úgyis mindegy. Sokáig nem szerettem a változásokat. Féltem tőlük. Gondolatban ezerszer végigfuttattam a mi lesz, ha… logikáját és így sokáig maradtam a megfontolások biztosnak tűnő talaján. Ami azért fura, mert nem volt ez mindig így. Kezdve onnan, hogy gyerekkoromban imádtam villanyvasutazni, vezetni a vonat útját, a váltókat állítgatni. Utólag visszagondolva, 21 éves koromig sokat váltottam, például életcélt és ehhez iskolát, mire eljutottam oda, ahová most vagyok. A gondok valójában ott kezdődtek, ahol már élesben én irányítottam és én voltam csak a felelős. Mert ezt nem tanította senki. Sok minden mást igen, de ezt egyedül szenvedtem ki. És közben azért elég kemény leckéket kaptam (amiket jórészt magamnak írtam), és ezek olykor elbizonytalanítottak. De ez nem baj, mert azt hiszem, ez a felnőtt lét. És lehet, hogy én nem régen értem el oda. Mindegy, hogy korom szerint egy ideje már ott kellett volna lennem.

Nem mondom, hogy imádok változtatni mostanság. A lelkem egy része mindig is nagyon nyuszi lesz. De elfogadtam, hogy néha muszáj dönteni, továbblépni, felállni és merni változni.

Azóta is szeretek vonatozni és felülök a hullámvasútra is. Megpróbálok nem félni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.