Makó színes

Makótól Makóig, 768 kilométeren át

Bója Zoltán Makóról indulva, kerékpárral járta végig a Balaton környékét – hét napos teljesítmény- és élménytúrájának emlékezetes pillanatait a könyvtár közönségével is megosztotta.

Oláh Nóra – Makó

Valószínűleg mindenki másképpen képzeli el az ideális utazás feltételeit, attól függően, hogy a kényelmesebbek csoportjába tartozik-e, vagy éppen kalandvágyó fajta.

Az igazán elszánt és bevállalós különcök pedig fogják magukat, és két kerékre pattannak, úgy vágnak neki a világnak. Ez utóbbiak táborába tartozik a makói Bója Zoltán, aki egy vetítéses élménybeszámolót is összeállított arról a 768 kilométeres biciklitúráról, amellyel a magyar tengert és környékét hódította meg ez év júliusában.

Ezzel a nem mindennapi vállalkozással egy személyes ígéretét szerette volna teljesíteni, hiszen fonyódi ismerőseihez igyekezett látogatóba – ugyanakkor döntéséhez egy irodalmi inspiráció is lendületet adott. Fekete István regényeinek hangulata érlelte meg ugyanis benne a vágyat erre a nem éppen szokványos kirándulásra.

A hét napos barangoláshoz nem volt szükség nagy poggyászra, csupán akkorára, ami elfért a kerékpár (lécekkel házilag meghosszabbított) csomagtartóján. A sátor persze fontos részét képezte az úti kelléktárnak, hiszen rendszerint ez jelentette a szálláshelyet.

Az átlag napi száz-egynéhány kilométer letekerése után hol egy madárlesen, hol egy kukoricás szélén, lakmározó kisegér társaságában, máskor vendégszerető szúnyogok körében telt az éjszaka. Sőt egy alkalommal még a sátor viharállóságát is vizsgáztatta a szeszélyes időjárás…

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A másik nélkülözhetetlen eszköz a fényképezőgép volt, hiszen a kerékpárral utazó turista sokkal több érdekességet talál maga körül, mint aki négy vagy több keréken suhan el egy-egy helyszín mellett. És bizony méltó lehet a megörökítésre az út menti telket díszítő szobor, a nyugodtan modellt álló szürke gém, az alkalmi pihenőhelyen beköszöntő naplemente, vagy az épp a kerékpárút nyomvonala fölötti sávot kegyesen szabadon hagyó viharfelhő… De lencsevégre kerültek híres és kevésbé ismert épületek, hangulatos csárdák, sőt még egyszerű virágokból és tájrészletekből is lehetett művészi kompozíciót sikeríteni.

Nem éppen fotogén, ám a szomjas vándor számára annál jelentősebb tereptárgynak minősülnek a kutak és felfrissülést hoztak akkor is, ha nem mindenütt adták az itthon megszokott minőségű vizet. (Kontrasztképpen a híres kékkúti ásványvízből is jutott kóstoló…)

Kis falvakon keresztülhaladva nagy feltűnést keltett a messziről jött biciklista, akinek persze mindenki készségesen adott útbaigazítást. Egy segítőkész néni még az udvarát is felajánlotta alkalmi kerékpártárolónak, amikor a makói utazó gyalog akart felkapaszkodni a sümegi várba.

Bója Zoltán azt is elmesélte, hogy azért krízisből is kijutott neki, méghozzá Örvényes környékén egy durrdefekt formájában. Ennek köszönhetően tíz kilométeres gyaloglás várt rá, amíg a sebesült drótszamár új, defektálló gumit kapott Balatonfüreden.

Az úti beszámoló összegzéséből kiderült, hogy a hét napos, 768 kilométeres kalandtúra költségvetése mindössze 18 ezer forint volt – ebbe belefértek a különböző belépődíjak, a kerékpárszerelés és az étkezés – néha terített vendéglőasztalnál történő – alkalmai.

– Más emberként tértem haza – zárta elbeszélését az útjáról naplót is vezető Zoltán. -Ha egyedül utazom, az mindig belső úttá, egy tulajdonképpeni zarándokúttá válik a számomra – tette hozzá.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.