Blog Szekeres Anna

Nyeregben lenni

Állandó dacolás az időjárás elemeivel, egészséges és olcsó testmozgás, no meg a vadromantika – ez a világ két keréken.

A kerékpárt mindig is egy kiváló közlekedési eszköznek tartottam; ebben az utóbbi évek kisautós élményei sem ingattak meg. Sőt, most jobban érzékelem az előnyeit, főleg a pénztárcám frontján, hogy a popsimat és a lábaimat ne is említsem, hisz az állandó spinning óra garantált. Emellett nagyobb forgalomban is könnyen lehet vele haladni, abszolút nem gond a parkolás, no és még egy szőke nő is könnyedén manőverezik vele, bármilyen szitu adódik. Ha már a csajos vonalnál tartunk, akkor remek a kilátás, könnyen bepásztázható a terep és könnyű a leugrás, ha ismerőst látunk – ami ugye a bekalkulálható valóság. Mint ahogyan egy ledobott láncot (igaz néha nyakig olajosan), egy bedarált nadrág vagy szoknya aljat (lehet cafatokban), és leeresztett gumit (izzasztós pumpálással ugyan) de mégiscsak meg tud oldani az ember lánya. Vagy marad a megmentésre szoruló tekintet, amit előbb-utóbb észrevesz – remélhetőleg az ember fia. Ez utóbbi fontos, mert így valószínűleg meg lesz oldva a helyzet és nem csak a szerencsétlenkedés megy.

A nagybevásárlás utáni hazaegyensúlyozás ugyan igényel némi kreativitást, de a sikeres hazaérkezés élménye felbecsülhetetlen. A sok-sok praktikum mellett elhanyagolható az elemekkel való küzdelem (eső, állandó szembe szél, kifordult esernyő és ekkor fontos telefonhívás stb.), no meg az alkalmankénti defekt. Az öltözködés igényel ugyan némi intelligenciát és dresszkódot (miniben, nagyon elegánsban kevésbé ajánlott, hacsak nem a feltűnés a célunk vele), de kényelmesben tuti az élmény. És mivel női szerzőről van szó, a szín sem elhanyagolható – bár van olyan ismerősöm (meglepetés, de nem hölgy), aki inkább a csengő és fék hangjára esküszik, ebben nem foglalnék állást, mert itt csak a szükségest ismerem, illetve inkább a hangomat használom, de ezt nem részletezném.

A fenti, több évtizedes tapasztalatok birtokában éreztem magamban bátorságot ahhoz, hogy az utóbbi pár évben minden nyáron benevezzek kerékpáros túrákra. A napi kilométer számok az elején kissé ijesztőnek tűntek – azok is maradtak, kiegészülve a sajgó hátsó érzésével, ami sokáig maradandónak is bizonyult. Sokáig elegendő volt csak bicajt látni a reflex beindulásához. Itt kell megemlítenem a kezdeti vidám csevegés leszűkülését a „mennyi van még?”, és a klasszikus „ott vagyunk már?” kérdéseire, eljutva a teljes csendig. Mégis, az öt nap élményeit, a természet közelségét és hangjait, a teljesíthetetlennek gondolt távok legyőzését nem cserélném el semmiért. Oda tudtam figyelni a részletekre, apró dolgok felértékelődtek, a nagy problémák megoldhatónak tűntek. A figyelmem fókusza változott meg. Erősnek, szabadnak éreztem magam, és rájöttem, hogy néha érdemes a határainkat feszegetni, mert a javunkra válik.

És volt kedvem kérdezni mást is: jövőre hová megyünk?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.