Blog Szekeres Anna

Megéri?!

Megilletődött, – amúgy magabiztos- fiatalok ünneplőben, izzadó tenyerekkel, szív dobogva hallgatják az elnök szavait. Túl az írásbeli vizsga izgalmain, több hetes – négy fal között, strandon, tanulással vagy csak rápihenve töltött – felkészülés után bizottság előtt adnak számot tudásukról, hogy kiderüljön megértek-e az élet további kihívásaira.

Életem egyik legszörnyűbb emléke az érettségi vizsgáé, amiért utólag visszagondolva én is jócskán felelős vagyok. Egyáltalán nem használtam fel úgy a rendelkezésre álló időt a tanulásra, ami nyugodt, izgalommentes szóbelit biztosított volna. Ha valami mégis felment, az a tény, hogy még ahhoz a korosztályhoz tartozom, akiknek ez volt az első igazi, komoly próbatétel az életében. Nem számoltattak be korábban évente és nem rendeztek előtte hasonló megmérettetést, még nem élesben.

Tehát megnyugodva, hogy mindent tudok és elfogadva azt a sorstársi biztatást, miszerint amit legkésőbb tanulunk, marad meg a legjobban, az összes tétel feldolgozását szinte az utolsó hétre hagytam. És ekkor jött a felismerés, hogy az anyag sok, az idő kevés és hogy ezt nagyon elszúrtam. Viszont a határidő fix, és addig nem lesz sem földrengés sem szuperagyam, csak a csoda, hogy valahogy majd csak lesz. Önmarcangoló kétségbeesésem rövidesen átragadt a szűkebb környezetemre, kicsikarva tőlük a vigasztalás, bátorítás, együttérzés különféle formáit. Helyzetemet súlyosbította, hogy jó tanuló, szorgalmas diákként könyveltek el mind a tanáraim, mind a családom, bár ezt én a lelkem mélyén sokkal árnyaltabbnak éreztem. Az osztálytársaim meg magolós strébernek tartva, nem igazán zártak a szívükbe. Maradt tehát a mindent tudó felszín mögött a remegő valóság és a gondolatban végigjátszott összes eshetőség, egészen a pótvizsga rémképéig. Végül a Jóistennek és a szerencsének köszönhetően nem lett baj, sőt még annál is jobban sikerült minden, mint remélni mertem.

Sokat tanultam a helyzetből. Tananyagból kevesebbet, magamról viszont annál többet. És rengeteg tanulságot vontam le az ügyből. Rögtön utána és a jövőre nézve is. Soha utána egy vizsgám előtt sem voltam túl magabiztos. Szántam elég időt a felkészülésre és az ismétlésre is. Nem felejtettem el soha imádkozni és utána megköszönni másoknak a türelmet, és hogy elviselnek a hisztijeimmel is – sőt izgulnak miattam és így szeretnek.

Vannak, akik szerint az érettséginek nincs értelme. Nem értek velük egyet. Mert ugyan igaz, hogy nem ott dől el, érettek vagyunk-e. De egy fontos, kötelező, közös kihívás. Komoly számadás mások előtt. Objektív ítélet rólunk. Persze, lényeges mit fognak mondani rólunk, hogyan értékelnek. De annál is mérvadóbb, mi mit okulunk az egészből. Magunkról, igazán, őszintén. A semmi is valami. Mert kapunk róla bizonyítványt, de csak mi tudjuk mi áll mögötte és mit hasznosítunk belőle a jövőre nézve. Lehet, hogy ehhez kell idő. Kinek több, kinek kevesebb.

De ha megtörtént, akkor tényleg megértünk.
És készen állunk az újabb feladatokra is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.