Szekeres Anna

Tartozni valakihez

Összetartozás. Mágikus szó és kimondani is jó. Mert azt jelenti, nem vagyunk egyedül. Hogy számíthatunk egymásra. Láthatatlan kapocs, ami összeköt szerelmeseket, családokat, munkatársakat, vagy egy nemzet tagjait, éljenek bárhol.

Gyermekkoromban akkor éltem át először a tartozni valakihez érzését tudatosan és szívdobogva, amikor büszke voltam arra, hogy engem vitt haza legkorábban az anyukám az oviból. Jött értem és kézen fogott, tudtam, biztonságban vagyok. Ugyanígy otthon is, és a környéken, ahol felnőttem, ismerős volt minden ház, benne a kutyák is, és nem féltem. De így vagyok, ha belföldi barangolásaimból jövök és meglátom a Maros-hidat, akkor tudom, hogy hazaértem. Ha meg ritkábban külföldről, akkor a magyar feliratok és szavak váltanak ki bennem hasonlót. Szerencsésnek érzem magam, hogy ott jól érzem magam, ahová születtem és nincs bennem vágyódás el a többre, jobbra, vagy másra. Hálás vagyok azért, hogy élhetek ott békében és biztonságban ahol szeretek lenni. Hogy nem kell menekülnöm vagy bizonygatnom a létezésem jogát. Ha ezekre gondolok, rájövök, nincs igazából semmi bajom. Amit meg annak vélek, semmi azokéhoz képest, akik félnek, magukra maradtak, kisebbségbe taszítottak vagy életveszélyben telnek a napjaik.

Ilyenkor kellene még inkább megfognunk egymás kezét. De néha annyira nem látjuk a másikat, sokszor még magunkat sem igazán. Pedig a kötődés az egyik legalapvetőbb szükségletünk, kapcsolódni másokhoz, részesei lenni egymás életének. És ezt az igényt mostani rohanó világ sem tudja kioltani belőlünk. Ezért vagyunk függők a közösségi oldalakkal, bár a barátok olykor csak tényleg virtuálisak, mert az utcán nem is köszön néha az, akit ismerősünknek vélünk. És ezért ragadunk bele néha rossz kapcsolatokba, lélekölő munkakörökbe, járunk szívesebben a kitaposott úton, mert ragaszkodunk ahhoz, amit ismerünk. Szülőhazához, tenyérnyi földhöz és régi szokásokhoz.

Nem tud és nem is akar mindenki elrugaszkodni, szárnyalni és messzire jutni. Nem is kell, ha nem muszáj. Ha jó így, ahogy van, és ha hagyják, hogy így jó legyen. De persze lehet megpróbálni, és menni kell, ha másként már nem lehet.

A lényeg az lenne, hogy tartsuk tiszteletben egymás dolgait, hitét, döntéseit. Hogy kerüljünk akár saját elhatározásból vagy más akaratából távol egymástól és a szeretett dolgoktól, azért ne veszítsük el egymást szem elől.

Érezzük, és éreztessük, hogy nem vagyunk egyedül.

És mindig igazán azt keressük, ami összeköt és ne azt, ami szétválaszt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.