Árgyelán Diána

Az élet igazságai

Egészen elképesztő helyzetbe kerültem. Pedig nem nagy dolog történt, nem földrengés volt, nem a ház gyulladt ki, sőt mással is bizonyára megtörtént már. A jelentősége, számomra mégis óriási. Órákkal később is alig tudtam a hatása alól szabadulni.

Munkanap végén vásárolni mentem. Fáradtan, muszájból, hisz vacsorát márpedig adni kell. Pénzem van – gondoltam -, egész nap dolgoztam érte.
Csak a legközelebbi boltba indultam. Ami előtt mindig, minden nap, minden időben ott ül az a férfi. Kerekesszékben. Árulja a portékáit.
Mondom magamban én is sokszor, őt elnézve, mint ahogy néha mások nekem mondogatják az én munkámra, életemre: „Én ezt biztos nem tudnám csinálni..!”
Többször elhatároztam már magamban: visszafelé veszek tőle valamit. De az alkalom mindig elmúlt anélkül, hogy valóra váltottam volna.

Ezúttal is szent az elhatározás bennem, hogy boltból kifelé jövet, akármit árul is, veszek tőle! Persze eszembe sem jut, hogy ha boltzárás előtt fél órával hagytam abba a munkát, akkor kevés eséllyel jutok ki záróra előtt, ergo ő már nem lesz ott. Megint. De valahogy sarkalatos most nekem ez a kérdés, miután kislányom a múltkor, jó hangosan, mindenki füle hallatára, valamiért méltatlankodó hangsúllyal megjegyezte, hogy „Ez a bácsi mindig itt ül!”… Szégyenérzetre én is szégyenkezéssel reagáltam magamban. Jó, hogy ezek után duplán érvényes a szent elhatározás!
Otthon, indulás előtt gondosan megszámoltam a készpénzt, amit elkölteni szántam ez alkalommal. Tudtam, hogy nem kevés, de ahhoz képest nem sok, hogy konkrétan minden ki volt fogyva.
Még félúton sem jártam a bevásárlással, amikor elhúz mellettem a kerekesszék… Füstbe ment terv.

Pénztárhoz érve, magabiztos mosollyal közlöm a pénztárossal, milyen összeghatárnál szóljon, ha véletlenül, netalántán – nem gondolnám, de azért biztos ami biztos… – elérné a tétel a limitet. Most csak készpénz van nálam. Méghozzá pont ennyi és ennyi.

Picit több minden ugrott a kocsiba, mint ami a listán állt eredetileg, de – mondván – úgyis kell, nincs nekem időm mindig vásárolgatni, nem baj! – Pakolom le derűsen az utolsó előtti tételt is a pultról, amikor ugyanilyen derűsen szól a kiscsaj a pénztárból: „…30. Így jó, ugye?” Mondom a 30 forint nélküli kerek végösszeget újra, hogy ennyit ejtettem ki, direkt előre, a számon! Nem jó! Nézem, hiába sorakoznak tárcámban a nagy címletek, 30 forint miatt nem tudok fizetni! Sztornózni kell? Vagy ilyenkor mi van?! Oda se merek pislantani, mekkora sor kígyózik mögöttem… záróránál – ezt nem hiszem el! Épp kezdett már vetekedni a szitu azzal, amikor egy másik üzletben, túlbuzgó biztonsági őr egy táskámból előszedett nyertes csokis papír miatt szólított be az irodába, hogy biztos csokit loptam! Amikor is, hirtelen, természetes egyszerűséggel, nyugodtan és jókedvűen megszólal a sorban utánam következő hölgy: „Engedje meg, hogy kisegítsem! Legközelebb fordulhat úgy, hogy Ön segít ki!” – S már nyújtja is a pénztárosnak a 30 forintot.

Arra sem volt időm, hogy visszautasíthassam, vagy rendesen megköszönjem, olyan gyorsan és gördülékenyen történt minden. De amit akkor éreztem, abban a pillanatban, olyasmi lehetett, mint amit a kerekes székes férfi érezhet… minden egyes nap: Nem csináltam semmi rosszat, mégis szégyenkezem.
Mások segítségére szorulok, holott fél órával korábban még én akartam nagyvonalúan adakozni!
Szempillantás alatt fordult a kocka! Egy csettintésre váltam rászorulóvá, teli pénztárcásból fizetésképtelenné…

Legközelebbi alkalommal, még a boltba belépés előtt, úgy vásároltam a zoknikat, mint a kisangyal!

Az élet nagy tanító.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.