Makó

Szereti Makót Móra dédunokája


Gajáta Fanni – Makó


– Vannak-e családi történetei, amelyeket szívesen megoszt bárkivel? Ha igen, melyek ezek?

– Nagyon sok történetem van, mert az édesapám 9 éves volt, amikor a nagyapja meghalt, így nekik közös élményei is voltak. Én 20 éves voltam, amikor nagymamám, Móra Panka elhunyt. Tőle viszont nagyon sok érdekes családi történetet hallottam, amelyeket megpróbálok továbbadni.

– Emlékszik-e még, mi volt az első Móra-mű, amelyet olvasott?

– Hát, azok mesék voltak, de nagyon nehezen tudok visszaemlékezni rá, mert nagyon sokat írt. Élénken emlékszem A gavallér zsiráfra, ami bennem különösen megmaradt. De elég sok állatos történetet is olvastam tőle, például a Sündisznócska lovagol írását. Ezek voltak az első mesék, amiket tőle olvastam és mind nagyon is szerettem. Egy picit később olvastam, de nagy kedvencem lett, a Csilicsali Csalavári Csalavér. Úgy gondolom, hogy a felnőttek számára is egy fontos mű, mert egy hihetetlenül kemény és egyben szórakoztató politikai szatíra.

– Milyen kapcsolat fűzi Makóhoz?

– Nagyon  sokáig azt gondoltam gyerekkoromban, hogy Makó egy mesebeli hely, valahol Tündérországban van, vagy az Óperenciás tenger partján. Én úgy hallottam először a városról, hogy „Felültem a Fakóra, gyí te, lovam Makóra!”. Nálunk ez egy varázsos mondóka volt otthon, a mesevilág része. Ezt az édesapám tanulta a nagyapjától, és úgy adta nekem tovább, ahogyan ő kapta.

Andrea a Móra Mesebirodalom makói megnyitóján. Kép: Oláh Nóra.

– Ez akkor került elő, ha az embernek rossz kedve volt, ha valamitől el kellett futni, menekülni. Így én nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy ez azért egy varázslatos menekülő mondóka, mert arról szól, hogy el kell valahonnan menni. Csak sokkal később, – amikor a dédapámról írtam a regényt – akkor jöttem rá, hogy ez a mondóka nem arról szól, hogy elmenni valahonnan, hanem valahová menni. Dédapámnak Makó egy varázslatos hely volt, ahová el lehetett menekülni, egy békeszigetre.

– Milyen érzés a Makóra jönni?

– Nagy örömmel jövök ide, és szeretek is itt lenni. Múltkor, a kiállítás megnyitóján is nagyon jól éreztem magam. Egy kicsit úgy érzem, dédapám szelleme itt van a városban, hiszen annyira szeretett itt lenni. Úgy érzem, mintha az utcákon lenne a nyoma.

Hogy látja, létezik-e még a Móra-kultusz?

– Úgy gondolom, hogy mindenképpen él, és Móra írásai különösképpen ma sokkal aktuálisabbak, mint az én gyerekkoromban voltak. Amikor én gyerek voltam, a szocializmus csalókalét biztonságából egy kicsit történelminek tűnt az a szegénység, az a nyomor, az a sok nehézség, amiről a dédapám ír.
Most azt gondolom, hogy amikor Magyarországon nagyon sok gyerek éhezik és nagy a szegénység, akkor az ő írásai nagyon fontosak, mert felhívják a figyelmet ezekre a problémákra. Műveinek olvasásával is sokat lehet segíteni azzal, hogy elfogadjuk és megértsük, hogy a másik ember nehéz, kiszolgáltatott helyzetben van.
A dédapám mindig azt mondta, hogy a nemzetnek szolgálómestere, neki az a feladata, hogy azokért és azok helyett szóljon, akik nem tudnak magukért szólni. Azt gondolom, a halála után is nagyon szeretne segíteni. Az ő történeteinek a szegény és elesett gyerekeiről szóló történetek talán felébresztenek egy olyan társadalmi szolidaritást, ami oda vezet, hogy le tudjuk küzdeni ezt a helyzetet. 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.