Makó

Makó a forradalomban és a szabadságharcban


MH – 1848/1849


A kor viszonyai köz gyorsan, már március 20-án értesültek a pozsonyi és a pesti forradalom híréről a makóiak. Még az aznapi közgyűlésen megalakult a megye legfőbb adminisztratív szerve, a közcsendi bizottmány, mely feladata a nemzetőrség felállítása s a községi bizottságok kijelölése volt. A vidéki bizottmány választott makói tagja lett Bánfi József, Cseresnyés István, Bársy József, Nagy Lázár, Mátéffy Lajos és Dedinszky József. Elnökké a korábbi főjegyző és táblaíró, országgyűlési követ és alispán, a liberális Návay Tamást választották.

Lonovics Károly szolgabíró március 23-án levélben szólította fel a város elöljáróit, polgárait, hogy vegyenek rész a 26-dik városházi népgyűlésen. Ezem Návay Tamás a pesti és megyei választmány addigi munkáját ismertette, amit a résztvevők éljenzéssel fogadtak.

A megyebizottság március 29-én határozta el, hogy először gyalognemzetőröket szerelnek majd fel, megbízva Bánhidy Albertet, hogy a miniszterelnöktől kérjen hatszáz gyalogsági fegyvert.

A városi képviselők a nemzetőrség felesküdött tagjait április 7-re hívták össze. A sóház őrzésére április 9-én és 10-én nem kisebb korabeli tekintélyek iratkoztak fel, mint Návay Tamás, Dedinszky József, Dobsa Sámuel. Schönberger Márkus május 14-én a „Nemzeti Őrsereg tagjai megkülönböztetésére” 90 rőf nemzetiszínű szalagot adományozott. Július közepére azonban kiderült, hogy a „több ezerre menő vagyonnal” rendelkező lakosok nem hajlandók magukat a nemzetőrségbe beírattatni. Csanád vármegye, s „…a veszedelem torkában lévő, és még is legcsekélyebb erélyességet tanúsító Makó várossa” az előbbihez tartozónak érezte magát, ezért a Dégi István bíróval, Balogi Bálint és Görbe Ferenc bizottsági tagokkal megerősített választmánya június 16-án a hadügyminisztert kereste meg. A nemzetőrség összeírása során tapasztalt közömbösség egyik oka – legalábbis szerintük – a fegyverek hiánya.

A megyebizottság július 2-án tartott ülésén Sántha Sándor másodalispán bejelentette, hogy a helybeli lakosokkal és puskaművesekkel megállapodott, hogyha a megye a csöveket, vesszőt, szuronyokat megveszi, azt összeszerelik. Mivel a nemzetőrök felfegyverzése nem tűrt halasztást, a bizottság az Aradon kapható puskacsövek megszerzésével és Makóra szállításával Dobsa Sámuelt bízta meg. Július 2-án arra is felhatalmazták, hogy a rendelkezésre álló kétszáz kaszát fegyverré egyenesíthesse.

A rendet is fenn akarták tartani, a létrehozott makói járás rögtönítélő bíróság elnöke Sántha Sándor másodalispán lett. Választott bírái Návay László, Dedinszky István, id. Dobsa Sámuel, tagjai pedig Cseresnyés István főügyész és Bánfi József főjegyző. Megszervezték a városi esküdtszéki bíróságot is.

Makóra 1848. július 6-án érkezett Torontál megye értesítése a szerb felkelésről. A nemzetőröket a Versec környéki táborba kérték. Július 4-én Eder Frigyes tábornok, négy nappal később Török Gábor kormánybiztos viszont gyülekezési helyül Makót jelölte ki. A városnak két dologról kellett gondoskodnia: saját nemzetőrsége megszervezéséről, valamint a más megyékből (Békés, Csongrád) érkezők fogadásáról.

A megyebizottság meggyorsította a nemzetőrszázadok kiegészítését: két nap múlva mindenkinek le kellett tennie az esküt, hogy azonnal Torontál megye megsegítésére indulhassanak. A nemzetőrség rendezésével megbízott választmány az „oláh ajkú atyánkfiainak” külön is ajánlja figyelmükbe, hogy a szerbek Torontálban a „magyar nemzet” és a „.. .honunkhozi álhatatos ragaszkodásról es-meretes ottani oláh ajkú polgártársaikon kezdték meg a vérbosszút lehellő dühöngéseiket”. A csanádi, békési és aradi nemzetőrök feladata – Makóra és Pécskára vonulva – a marosi átkelőhelyek őrzése volt. A július 9-én a Makón gyülekező nemzetőrök egy részét a Maros menti őrvonalra rendelték. De mert Csanád megye és Makó elöljárósága tudta, hogy önmaga képtelen egy esetleges szerb támadásnak ellenállni Békés és Csongrád megyével keresett kapcsolatot. A Makóra érkező idegen nemzetőrök beszállásával Dobsa Sámuel szolgabírót, az élelmezésük biztosításával Puliczer és Reiner kereskedőket bízták meg.

A megye 77 ezer 120 lakosa után a 200 nemzetőrt kellett kiállítani; ebből a 23 ezer 806 lélekszámú Makóra 62 nemzetőr jutott. A bizottság tagjai az önként jelentkezőknek „…naponként 22 kr(ajcár)rali dijjazására” tett ajánlatot, amit – ha az rokkanttá lesz – élete végéig megkap; elhalálozás esetén az özvegynek 10, a gyermekeknek fejenként 5 krajcár napidíjat utalnak ki. A fedezetként szolgáló összeget egyéni adakozásból, illetve az ingóságok után kivetett adóból teremtették elő.

1848 őszén a makói nemzetőrség öt egyenként 180 főből álló gyalogszázadból állt. A makói és csanádi nemzetőrök három táborban is teljesítettek szolgálatot: Nagybecskereken Kiss Ernő tábornok, Aradon Máriássy János őrnagy, Nagyszentmiklóson Bogdanovich Vilibald őrnagy parancsnoksága alatt.

A megyei honvédkontingensből 362 esett a makói járásra, mégpedig a következő felosztással: Makó 306, Földeák (Gajdossal és Szárazérrel) 24, Lele és Kingéc 6; a makói izraelita hitközséget 26 honvéd kiállítására kötelezték. A Maros vonalának a szerbek elleni megerősítése érdekében egyelőre csak azt rendelték el, hogy a honédek és nemzetőrök  szorgalmasan gyakoroljá a fegyverforgatást.

Amikor az egyesült szerb-császári hadsereg megkezdte Arad ostromát, Egressy Gábor készenléti állapotba helyezteti a fegyverforgásra alkalmas lakosságot.

Návay Tamás főispán február elején az Arad és Szeged közti terület védelmére egy honvéd zászlóaljat és ágyúkat kért Makóra, de nem kapott. Kossuth azt írta neki, hogy a Maros védelme az aradi tábor feladata, de katonaság van Szegeden is, így szükségtelen a kettő közt fekvő Makóra újabb csapatokat küldeni. Nem sokkal később azonban az ellenséges csapatok átkeltek a csanádi révnél a Maroson, s Csanád elpusztítása után Apátfalvát fenyegették. Makót végül elkerülte a szerb támadás, de elérte a várost a menekültek áradata, akik az egykori makóiak által alapított Torontálvásárhelyről is érkeztek. „A meddig a látóhatár terjed, az utakon szekér szekeret ért… 60 000 ember földönfutóvá lett. Sokan el sem érték a Maros vagy Tisza partját, hanem fáradtságtól elnyomatva dőltek el útfélen… emberek tolták a taligát, hogy a nagy sárban kiállott vonómarhának segítsenek… Bosszúsan szidták a ráczokat és az urakat, kik a háborút kezdették… A nép többnyire Makónak s Földeáknak tartott.” – írta Horváth Mihály történész.

Dobsa Lajos szabadcsapata 97 kocsival 1700 gyalogossal és 139 lovassal március 21-én érkezett Szegedről Makóra; itt csatlakozott hozzájuk a Pesti Légió, valamint a Turszky ezred 2. százada, a helybeli nemzetőrség itthon lévő része. Az ellentámadás 22-én hajnalban Csipkésnél, Fehéregyházánál és Makónál átkelve a Maroson indították. Délelőtt 11 órakor – egyesülve a Szegedről induló seregekkel  – még Deszket is visszafoglalták.

Makó, mint hátország 3708 részlet kenyeret, 8480 részlet zabot, 8193 részlet szénát szállított a szegedi tábornak. De adakoztak, fuvart vállaltak, kórházat állítottak fel, adományokat gyűjtöttek és még jótékonysági táncmulatságot is rendeztek. A makói református egyház 1849. június 4-én egyenesen a  kilencmázsás harangját ajánlotta fel ágyúk öntésére, csak azt kérték Kossuthtól, hogy intézkedjen annak a nagyváradi öntödébe való elszállításáról. A harangot az orosz előnyomulás miatt végül nem vitték el.

Szórád János őrnagy azt panaszolta még 1848. december végén, hogy két makói nemzetőrszázadból mindössze 114-en jelentkeztek Óaradon szolgálatra. Az őrsereg fuvarozása sem ment zökkenőmentesen: a módosabb polgárok igásállataikat a tanyáikon rejtették el, a szegényekét viszont erőszakkal lefoglalták. A csanádi és makói nemzetőrök táborbeli viselkedése sem volt példaszerű. A részegség, a szökés, a felettesek szidalmazása csak az enyhébb vétségek közé tartozott, hiszen a csanádi lovasok tanyákat fosztogattak, Szabadhelyen bárányokat loptak, házról házra járva pálinkát, zabot, kukoricát erőszakosan zsaroltak.

A szabadságharcnak augusztus 4-én a Vásárhely felől Makóra érkező – s Arad alá tartó – osztrák csapatok megjelenése vetett véget.