Makó

„Ép ésszel alig lehet túlélni!”


Az alábbiakban olvasható szerkesztőségünkhöz küldött levele:

„Rögtön megfogalmazódott bennem a válasz, amikor elolvastam a cikk címét. Elsőre azt mondtam volna, hogy: – Talán! – de másodjára beugrottak az emlékek. A makói lakásotthonok összességében, talán egy kezén meg tudja számolni az ember, hogy hány olyan gyermek van bent, akiket tényleg nagyon rossz anyagi helyzetük vagy éppen az árvaság miatt szakítottak ki az otthonából. Többségben vannak viszont azok, akik erőszakosan viselkedtek otthon/iskolában, különböző szellemi fogyatékosságuk miatt követtek el olyan dolgokat, amik miatt idekerültek, nem is voltak hajlandóak bármilyen oktatásban részesülni vagy csak egyszerűen ’szót fogadni’ otthon. Kevesen vannak akiket tényleg az anyai öl lágy melegéből szakítottak volna ki!

Én 5 évig voltam részese ennek az életnek. Nem kívánom senkinek, hisz ép ésszel alig lehet túlélni azt, ami bent zajlik. A hiba, talán a rendszerből ered.

A mai szociális helyzet rengeteg jogot elvesz minden állami gondozásban élő gyermektől. A napi ötszöri étkezés mende-monda. A tízórai és az uzsonna szinte el is tűntek, de ha vannak pénzügyileg jobb napok, akkor jut egy alma vagy egy szelet tejfölös kenyér. Abból a kenyérből, amit az egyik makói hipermarket adományoz, hogy ne kelljen záráskor a szemétbe dobni. A déli meleg étkezésért el kell sétálni minden gyereknek együttesen (mindenkinek aki nincs iskolában, beleértve azt is, aki mondjuk lázasan, betegen fekszik otthon, hisz gyerek egyedül nem maradhat az intézményben) a makói idősek otthonába, hogy ott el tudják fogyasztani az ebédet vagy ebédhordóban ’haza’ vigyék. Sajnos ügyeletest sem mindig tudnak fizetni, aki hétköznap délelőtt bent legyen a lakásotthonban és várja az iskolából érkezőket, esetleg vigyázzon arra, aki fekvőbeteg. Volt időszak, amikor érettségi szünetekben a középiskolásoknak az utcán kellett elfoglaltságot találni, míg a lakásotthon ki nem nyit, délután 2-kor.

A szeretet, a vidámság és a törődés általában a pénzzel járt. Ezalatt azt értem, hogy egy dolgozó sem tudott örömmel bejönni hozzánk, amikor már 3. hónapja csúszott a bérlettámogatás kifizetése vagy épp a rendszeres havi jövedelmét nem kapta meg másfél hónapja. Érthető, de mi, nem tehettünk róla.

A rendőrség már csukott szemmel eltalál bármelyik lakásotthonhoz, hisz napi szinten volt/van szökés, öngyilkossági kísérlet, randalírozás alkoholos állapotban, esetlegesen drog használat miatt. A dolgozók már nem lepődnek meg ilyesmin, de kezelni sem igazán tudják. Mentő, rendőrség az egyetlen, akikhez segítségért fordulhatnak. Tehetetlen mindenki! Az éppen aktuális műszakban dolgozó, a lakásotthon vezetője és minden gyerek, akinek az ilyen társait kell látnia.

Hisz itt a következő probléma, a rendszer képtelen különbséget tenni és menteni a menthetőt. Együtt élhetnek, pontosabban együtt kell élnie a normál kategóriába tartozó gyermeknek, aki speciel iskolába jár, rendes a magaviselete, nem agresszió hanem egyéb okok miatt került el otthonról, igényes és szeretne valaki lenni, azzal, aki erőszakra hajlamos, kárt tesz a saját ’otthonában’, veszélyes önmagára és másokra is, a szabályokat nem tartja be, elszökik, alkoholizál, drogot használ, csúnyán beszél minden felnőttel és abszolút nem érdekli, hogy mások is élnek körülötte. Nem egyszer volt, hogy feltűnt éjszakánként elaludni. Amikor a nevelő is többször ellenőrizte biztos mindenki a szobájában van-e?! Szinte félelmetes helyzet uralkodik bent. Esténként a fürdőszobát is zárva kell/kellett tartani, mert előfordult, hogy valaki oda zárta be magát és mindenfélével fenyegetőzött.

Télen a külső lakásotthonok egyikében szinte alig van fűtés. Természetesen egy több milliós pályázatból felújították az épületet és korszerűsítették a fűtést is, papíron, de ebből szinte nem is látszik és nem is érződik semmi. Kabátban és mamuszban ültünk a nappaliban. Volt, hogy többen voltunk ’otthon’ betegen, mint aki iskolába tudott menni.

Pszichológus alkalmanként ellátogatott ide, de nem sok mindenkinek segített. Nem volt meg mindenkivel a közös hang. Sokszor egy-egy szívünkhöz nőtt nevelővel próbáltunk beszélni vagy mindenki a maga barátjában kereste a lelki támaszt.

A mindenki által várt havi zsebpénz, ami pontosan 5.000 forintot jelent, nem plusz juttatás a gyermekeknek, mindössze az őket vagy gyámjukat megillető családipótlék egy része. A kézhez kapott 5.000 forinton felül lévő összeget, minden gyermeknek egy nevére nyitott bankszámlán tárolják, amiből kérésre, határozattal és a megfelelő jogi procedúrával, pénzt lehet lekérni olyan dolgokra, amik szükségesek. Ebbe beletartozik a ruházkodás, esetleg műszaki cikkek, volt példa, hogy osztálykirándulásra kérték. Tévedés, hogy a lakásotthon az étkezésen, gyógyszeren esetleg bérleten kívül (bizonyos keretösszegig és ha másik városban jár iskolába) bármi mást finanszírozna a gyerekeknek. Aki nagykorú, már nem kap zsebpénzt, mert ő a saját bankszámlájára megkapja a teljes családipótlékot és 18. éves korában, az addig összegyűjtött, zsebpénzen felüli csp. összességét. Tehát eddig és utána is saját magát finanszírozhatja az ember. Csúnyán fogalmazva az jár jól, akinek alig vannak plusz szükségletei és kisgyermekkora óta állami gondozásban él.

Ha valaki betölti a 18. életévét vagy abbahagyja ezután a tanulmányait, a tanulói jogviszony megszűnése után szinte azonnal távoznia kell az intézményből. Hivatalosan! Van akinek nincsenek rokonai, olyan barátja aki befogadná, mégis megoldást kell találnia, hisz senki sem nyújt átmeneti segítséget sem, nem hogy hosszútávút. Innentől kezdve mindenki leveszi a kezét ’rólunk’.

A hiba a rendszerben van és azokban, akik nem tesznek a rosszul működő dolgok ellen és kevesek azok, akik azt is nézik, kiken csattan az ostor” – írta az egykori állami gondozott.

Természetesen helyt adunk egykori lakóotthona válaszlevelének is, amennyiben reagálni kívánnak rá.