Blog

Lehet másképp!?



Ma már elképedve gondolok arra az időszakra, amikor nem hordtam órát. Elképzelhetetlennek tűnik, de éltem úgy is, hogy nem volt mobilom sem. Mégis mindenhová odaértem és elért, aki akart. Nem értem, hogy csináltam. Mint ahogyan azt, hogy délután kettőkor már otthon voltam, este időben lefeküdtem és egy-egy könyv elolvasása nem hetekig tartott (mondjuk 50 oldal is belefért egyszerre, nem kettő a hirtelen álom kóma előtt).

Túlpörgök mostanában, ez bizonyos. Hogy annyival előbb is lennék a gyorsabb tempóval, nem érzem. Tudom, hogy öregszem, de ennyire? Sokszor vagyok türelmetlen, egy adott szituáció közben már a következő feladatra gondolok. Szinte, mint egy tehetségtelen logisztikus élem a mindennapjaimat, a túlélésért küzdve a nap, a hét, a hónap végéig. Pontos tervek, kattogás az eljutásról A-ból B-be, folyamatos határidők és felgyorsult szívverés – egy átlagos, negyvenes nő diagnózisa. Közben hiányoznak a szertartásaim, a kikapcsolós rituáléim, a nyugis beszélgetéseim, a határidő nélküli programjaim és a kipihent fejem. Én teszek valamit nagyon rosszul, vagy senkinek nincs kiszállás a végeláthatatlan mókuskerékből?

Leszögezem: nem a munka ellen nyavalygok. Szeretek és tudok dolgozni, az meg már az én gondom, hogy nem vagyok képes egy helyen megkeresni a szükségeset. A problémám háttere az, ami szerintem társadalmi jelenségként szót érdemel. És ennek semmi köze ahhoz, hogy valaki miniszter, konyhai kisegítő vagy rendőr. Az elvárások sokasodnak, a minőségnek mindig topon kell lenni, a határidők lerövidültek, mindig azt kell éreznünk, lemaradunk, ha kimaradunk – a tények röviden. A technika, ami elvileg a segítségünk lehetne és leegyszerűsíthetné a feladatainkat sokszor csak a tempót fokozza. Néhány órás semmittevés, kikapcsolódós hétvége, egy kedves szeánsz – olykor álom kategória marad.

Bizonyos, hogy van élet a nyomasztó elvárásokon túl is. A szomorú, hogy már-már idegennek érzünk normális dolgokat, lelkiismeret furdalásunk van, ha nem vagyunk a munka hősei. Pedig pont ezekből az önfeledt, csak magunkról és a családunkról szóló, világból kivonulós pillanatokból lehet továbblépni és túlélni. Buzdítok mindenkit (s benne magamat is), keressük a jót, csakazértis legyünk vidámak és merjünk a rossz idő, a gondok mellett is optimistának maradni. Működjön bennünk, ha csak naponként pár percre is, az átkapcsoló a rajzoló, tornázó, táncoló, zenehallgató, nevető… kinél mi üzemmódra.

Mert kell, hogy másképp is legyen.