Blog

Nélküled



Tudtuk, hogy beteg. Azt is, hogy öreg. De mindkét tény olyan régóta élt velünk, hogy nem is gondoltunk rá. Ő sem tette. Ha érezte is, nem erről beszélt. Hanem nevetett, énekelt, vagy csak a szeme mosolygott. És mindig várt. Úgy éreztem, már milyen régóta vagyok nála és mégis azt kérdezte folyton: már mész? De aztán gyorsan hozzátette: tudom, sok dolgod van, menj nyugodtan. Pedig szerettem vele lenni. Úgy mesélt, ahogy csak a sokat látott emberek tudnak: a háborúról, meg a tanyáról, a rég nem létezőről, mintha csak ma lett volna. És leginkább arról, hogy milyen jó élni és nem kell a bajokra figyelni, jönnek azok hívás nélkül is. Egyszerűen volt bölcs, és valami mélyről jövő, nagyon tiszta emberség volt benne. Nem lehetett nem szeretni. Apró ember volt, nagy szívvel.

Amennyire én tudom, nagy bánatai és kis örömei voltak az életben. De ez utóbbiakból volt sok, mert csak azokra akart figyelni. Minden nap úgy alakította, hogy adódjon egy. Várta a tavaszt, hogy lehessen kertészkedni, a szüneteket, hogy jöjjenek a távoli unokák, a következő vasárnapot, hogy együtt ebédeljen a család. Pici célokat tűzött ki, ezek éltették. Utóbb, botra támaszkodva nézte a gyümölcsszedést, irányította a metszést, felügyelte a veteményezést. Ha már nem is tudta csinálni, de részese akart lenni a történéseknek. Hallgatta a híreket és szeretett beszélgetni. Kíváncsi volt a világra, ezért a pár négyzetméteres szoba soha nem zárta magányba.

Hálás volt mindenért. Megköszönte a legkisebb segítséget is. És nem akart a terhére lenni senkinek. A legnagyobb félelmétől, hogy teljesen kiszolgáltatottá váljék, a jóisten megkímélte. De azt, hogy csendben elaludjék, nem adta meg neki. Ám a kórházi ágyon sem hagyta el a humora és erősnek mutatta magát, amíg képes volt rá. Mi meg minden tény ellenére bizakodni akartunk és csak akkor sírtunk, ha nem látta.

Egy csodaszép napon, gyorsan ment el. De nem búcsú nélkül. S bár az orvosok szerint már nem ért el hozzá a szó, éreztem, megértette, amit mondtunk neki. Megvárta, hogy hazamenjünk, hogy ne fájjon annyira.

De, azóta is zakatol bennem, mondtam-e elégszer neki, hogy szerettem. Tudta-e, hogy milyen fontos nekem. És hogy hiányzik nagyon. Mindegy, hogy azt mondják, ez az élet rendje. A hiányával kell élnünk, nélküle. Nem akarom, hogy az idő segítsen feledni.

És nem igaz, hogy alig maradt utána valami.

A legszerencsésebb ember vagyok, hogy ő volt a nagyapám.