Blog Szekeres Anna

Valami igazi, régi, téli



Egyetlen évszak és annak természeti jelenségei (hó, ónos eső, jég és ezek kombinációi) sem váltanak ki annyi érzelmet, mint a tél. (itt sajnos nem csak a szép, cuki, „hűdejó”-ra gondolok)

A média is előszeretettel tálalja a zord hónapok kemény történéseit inkább (még jó, hogy nincs tájfun meg hurrikán pluszban nálunk is – egyelőre.) Bár ahogyan az éghajlat változását tapasztalja az ember, lassan nem lesz min csodálkoznunk. December közepén elkezdett vedleni a kutyánk, tavaszias madárcsicsergésre lehetett ébredni (mint ma reggel is), nyílott a hóvirág és van, aki gyümölcsöt is látott a fán. Azt, hogy nem lesz fehér karácsonyunk, biztosra vehettük. (mondjuk, mindenki csak a kandalló melletti, ablakból kibámulós összefüggésben vágyott rá, meg hogy milyen romantikus az esti lámpafényben a szállingózás. Idén kellett szakítanom a hagyománnyal is, hogy Luca naptárt vezessek, ugyanis az első pár nap után rájöttem, majd minden nap egyforma: köd, utána némi világosság, majd gyors sötétedés. Ha ez alapján akarjuk a jövő év időjárását megjósolni, hát túl sok változatossággal nem kell számolnunk. (De biztos nem a régi öregek megfigyeléseivel van a gond, gyanítom, a környezetszennyezésnek és egyéb magasabb tudományoknak is köze van a helyzethez.)

Pedig a tél szerethető. Gyereknek a leginkább (felnőttként ilyenkor kellene elővarázsolnunk a bennünk örökre rejlő kiskamaszt). Mert nem is volt annál jobb régen, mikor óraközi szünetekben koptattuk a csúszáshoz a terepet (otthon kaptunk a cipőért), vagy amikor az igazgató úgy döntött, hogy a teljes sportpálya területére jeget varázsol (amikor X tanárnő elbicskázott rajta, nem mertünk nevetni, csak otthon). Halvány emlékeimben még ott van a térdig érő hó és az óriásra görgetett hóember, aminek fogyását hetekig tudtuk figyelni, míg végül csak a brikett, a rossz lábas és seprű maradt belőle. Ugyanígy élénken élnek bennem a teljes átvizesedésig zajló hógolyócsaták és mosdatások, pirosra csípett kézzel természetesen. (otthon kaptunk érte 2. ) Azt is bírtam, hogy nem fakszniztunk túl sokat az öltözködéssel (ide jön nagyanyám örökérvényű mondása, miszerint a télnek nincs szeme fiam). A lényeg nem ezen volt. Önfeledten tudtunk örülni, játszani, pedig nem volt sok eszközünk. (apukák összefogásban húzták a szánkón az utca apraját.)

Sokszor úgy érzem, pont a tél sava-borsa veszett el, és nem feltétlenül csak az időjárás miatt. Szükséges rosszként, „alig várjuk, hogy túl legyünk rajta” helyzetként kezeljük, és inkább a praktikum oldaláról szemléljük (számla, sózás, tűzifa). Ez teljesen érthető, csak lassan már nem lesz aki emlékezzen, mesélje és továbbadja, hogy mennyi minden jó is van/lehetne benne. Rajtunk is múlik, hogy az idén ne maradjon el a tél.