Blog Szekeres Anna

Eldöntöttem!?



Van, hogy előre tudjuk mit akarunk, akad, hogy még az elhatározásunk után sem. Előfordul, hogy sokat tépelődünk, mielőtt lépnénk, de lehet, hogy utána marcangoljuk csak igazán magunkat. Mindegy, hogy gyorsan vagy lassan, utólag nézve jól vagy rosszul döntünk egy-egy helyzetben, a lényeg, hogy legyen a miénk a választásunk, vállalva annak minden körülményét és következményét.

Az első komoly döntést az életemben a „mi leszel, ha nagy leszel?” típusú kérdés indukálta, amikor elhatároztam 6 évesen, hogy varrónő (azóta se tudok varrni) és utána persze boltos, óvónő és igazgató, aszerint, épp mit láttam, ki volt szimpatikus. (végül pedagógus lettem, ezen azóta is sokat töprengek miért). Ez még viszonylag az egyszerűbb helyzetek közé tartozott, de ahogyan cseperedtem, úgy nőtt az eldöntendő kérdések halmaza és a felelősség súlya is. Viszont, ami korábban egyértelműnek tűnt (aztán egyre inkább utáltnak és ellenállásra alkalmat adónak), hogy szinte mindenben a szüleim mondják meg mi legyen, egyre inkább szűkült. (ezt a gondtalanságot azért néha visszavágyom). Komoly lázadásaim közé tartozott a cicanadrág és a pilóta sapka megtagadása, a nylonköpenyen hordott kitűző, a diplomatatáskára ragasztott zenekar neve; szóval nem voltam egy forradalmár típus. Én is eldöntöttem, hogy mi mindent fogok másként tenni, mint az őseim (viszont azt tapasztalom, ahogyan öregszem, egyre inkább hasonlítok rájuk és a szabályok, amik ellen tiltakoztam, egyre erősebben működnek bennem).

Viszonylag mindig gyorsan elhatároztam mit vagy kit akarok, és csak miután beleálltam a nyomvonalba, gondolkodtam el igazán a helyzetemen. Azt nem mondom, hogy minden döntésemet igazolta volna az idő, és a sokára beismerők táborába tartozóként, inkább az élet navigált helyzetekből ki vagy be (jórészt betegségek formájában). A felismerések viszonylag könnyen jöttek, a megtorpanások mindig az első komoly lépés előtt következtek. S hiába voltak a tükörrel folytatott kíméletlen beszélgetések, az alvás helyetti töprengések, vagy a barátok nógató visszajelzései, Pató Pál úr hangja többnyire erősebb volt bennem. S bár eleinte próbáltam a környezetre kenni a vacillálásomat, mindaddig nem történt semmi, amíg nem ismertem fel, minden rajtam múlik. S ha fáj is, a többiek (és benne a sorsom alakulása is) csak tükröt tartanak számomra. Mondják, a jelen helyzetünk múltbéli döntéseink eredménye. (miért Gombóc Artúr az egyetlen madár, akit kedvelek?) Kemény, de igaz.

Mint ahogyan az is, hogy mindig a „most”-ban kellene élnünk, nem a múlton rágódnunk vagy a jövő meg sem történt dolgain agyalnunk. (nem csak azért, mert sok mindenről így lemaradunk, hanem mert a holnapot is ezzel szúrjuk el.) Nyilván, ez az elmélet (amire elég gyakran emlékeztetnem kell magam), de a gyakorlatban azért nem mindig olyan egyszerű. Viszont, ha nem felejtjük el, hogy minden pillanatban van választási lehetőségünk, az óriási távlatokat nyithat. S ha később be is bizonyosodik, hogy másként kellett volna, akkor is azt kell gondolnunk, hogy akkor, amikor döntöttünk, azt éreztük a legjobbnak. S ezért szép az egész, mert minden történésben ott van egy-egy régi önmagunk.