Blog Szekeres Anna

Nem mindennapi fogadalmaink



Első komolyabb ígéretem az óvodában tettem a nagyfülű Béluskának, hogy örökké szeretni fogom. (Sem a vezetéknevére, sem a minden bizonnyal daliás tulajdonságaira nem emlékszem már). Szárba szökkenő szerelmünknek a mosdóból bennünket kizavaró óvónéni vetett véget. Mindez nem szegte kedvemet, hogy már a férjezett nevem leírását gyakoroljam alsó tagozatban a szemüveges Imiről álmodozva és megfogadva, hogy ő lesz a férjem egyszer. (Mostanában láttam és örülök, hogy végül nem így lett). Iskolai pályafutásom alatt a legtöbb könnyelmű elhatározást mégsem a szerelemmel, hanem a tanulással kapcsolatban tettem (Ebben nagy szerepe volt apukám „csak egy jegyet ismerek az ötöst” típusú megnyilatkozásainak). Ezek azután inkább kevéssé, mint többé látszottak a bizonyítványaimon. (Párszor elhatároztam, hogy világgá megyek, de csak a szomszéd utcáig jutottam, onnan inamba szállt a bátorságom). Így inkább sokszor meghallgathattam, hogy az első női kukás vagy utcaseprő leszek ezzel a hozzáállással. (Azóta én is mondtam ezt gyereknek és nagyon utáltam magam utána). Végül aztán sikerrel vettem az általános, közép- és több felsőfokú iskola buktatóit, de a komoly mondatokkal kapcsolatos félelmek azért beégtek a tudatomba.

Ennek ellenére, alacsonyabb kockázatú szituációkban továbbra is bátran próbálkoztam. (ld. testsúly, fogyás, azért is jó nő leszek X időn belül). Azt tapasztaltam, rövid távon nagyon kitartó tudok lenni (ezért nem jött be a házasság) és az esetleges sikertelenségek sem szegik kedvemet (pl. párunk nagybecsű demotiváló mondatai – amíg nem vered a 70-et jó; még nem ballonosodsz, mit akarsz; majd én szólok, ha gond van – persze). Csak megjegyzem, januártól újra nagyszabású alakformáló programba kezdek becsszó (Csak még megvártam a karácsonyi és a szilveszteri lakomákat).

Bár a fentiek alapján úgy tűnhet, rendkívül felületes vagyok a komoly dolgokkal kapcsolatban, mégis mély érzésű és az általam fontosnak tartott emberekért, dolgokért tűzbe menő énképem van. A végzetesen komoly, nagy elhatározásokkal kapcsolatos paráimat a nagyfokú szabadság és függetlenség igényemmel magyarázom be magamnak, vagy az is igaz lehet, hogy nem találtam meg az elköteleződésem igazi alanyát/tárgyát. Nagyon tisztelem azokat a szerzetesnőket, akikkel a közelmúltban sikerült találkoznom, és akik már huszon-harmincévesen örökfogadalmasokká váltak, mert annyira biztosan tudták, kit vagy mit akarnak. Ekkor hasított belém, mennyire jó és biztonságos (bár biztosan nem könnyebb) érzés lehet az igazán és teljesen és mindig. (és rögtön megígértem magamnak, többet fordítok a lelki életemre). Ha nem is gondoltam ezután, hogy én is elhivatott vagyok, de arra jó volt a felismerés, hogy lássam a hiányosságaimat, vagy jobban mondva, azokat a részeimet, amin még dolgoznom kell (egyedül és segítséggel is).

Nyilván vicces, kedves esküm volt a lánybúcsúi (meccsnézés közben nem zavarom a férjemet, ügyelek a teli söröskorsójára, anyósomat szeretem, szexistennő leszek, a sodrófát csak sütésnél használom stb.) még úgy is, hogy végül élesben nem minden alakult így. De azt hiszem, a fogadalmak lényege pont az, hogy akkor, amikor tesszük őket, tényleg igazán komolyan gondoljuk azokat. (Itt most a nagy sorsdöntésekről van szó) És attól, hogy esetleg később nem teljesülnek (nem biztos, hogy a mi hibánkból), az értékükből nem von le semmit. Szerintem a mindenkori szándék a lényeg, és ha ez igaz, őszinte és jó, akkor csak ez számít.

Szóval, az új esztendőben azt határoztam el, hogy…