Blog Szekeres Anna

Az élet napos oldala



Egész életünkben keressük a titok nyitját. Könyvesboltokban sétálva, előszeretettel akad meg a szemem az önmegvalósító, „hogyan legyél képes, hogy valósuljon meg ezaz” típusú kiadványokon, amelyekből az otthoni polcaimon is sorakozik már egy pár. Biztos, ami biztos alapon valamelyikben hátha megtalálható a tuti tipp. Ugyanígy, a napi sajtótermékeket olvasva, soha nem hagynám ki a csillagjegyem aktuális, aznapra vonatkozó megállapításait sem (amire aztán ráerősítek az online média több oldalán is, azért, hogy 1. valamelyik biztos jót ír 2. végül teljesen összezavarodjak) Megfigyeltem, a tudatom – igényeimnek megfelelően – szűri az információkat, vagyis végül mindig csak a pozitívat jegyzem meg és veszem komolyan. Tehát, alapvetően megvan bennem a nyitottság és az igény a kedvező történések befogadására. Sokszor mégsem úgy jönnek össze a dolgok, ahogyan azt szeretném. Akkor hol van az a bizonyos eb elhantolva?

Fontos a felismerés. Viszonylag sok idő telt el az életemből arra, hogy külső körülményekben keressem a boldogulásom módját és kiugró sikereim hiányát. Mígnem egy komolyabb betegség és annak háttér információi döbbentettek rá, hogy a megoldás egyedül és kizárólag bennem van. Az én hozzáállásom dönti el, változik-e körülöttem valami, vagy egy-egy dologról mit gondolok. Persze, nagyon fontos a hit – vallásos, vagy másba: világba, önmagunkba vetett, kinek-kinek melyik -, de a lényeg mégiscsak én vagyok. Nagyon sok múlik azon, ki merek-e mondani dolgokat, fel merek-e vállalni döntéseket, akarok-e változtatni helyzeteken. Nagyon szerencsések, akikben ez a fajta lelki bátorság, merész újítás ösztönösen benne van. Viszont sokan vagyunk, akik akár évekig, minden körülményt megfontolva, alaposan körüljárva a dolgot, nehezen szánjuk magunkat a változásra. Sokáig elnyomjuk magunkban vagy nem vagyunk képesek meghallani a belső hangunkat, így az élettől kapott pofonok, egészségromlások mintegy stoptáblaként állítanak meg és késztetnek új utak járására, vagy figyelmeztetnek eltévelyedéseinkre és térítenek észre. Ha szerencsénk van, akkor időben. Mi vagyunk felelősek saját magunkért.

Persze nem elhanyagolható az akarás sem. Tisztában vagyok vele, hogy a nők azon táborát erősítem, akik szeretik túlagyalni és agyonpörögni a történéseket, és addig rágódni a gumicsontokon, amíg az lehetséges. Sőt képes vagyok feleslegesen izgulni és aggodalmaskodni is, úgy megszokásból, aztán meg kutatni az okát, miért nem jött össze valami. Ilyenkor a higgadt, problémát leegyszerűsítő, általában férfiszájból elhangzó – „nyugodj meg, higgadj le” típusú – summázások még inkább bepörgetnek. Azt tapasztaltam, a férfiak nagy részében természetesebb a nyugodtság és hajlamosabbak optimistának lenni – amit mi nők nem mindig értékelünk igazán. Először egy munkatábort megjárt szerzetes szájából hallottam a módszert, amivel képesek voltak túlélni a legsanyarúbb helyzeteket is: a feladat az volt, egész nap a jót kellett észrevenni és számolni, este pedig megosztani a többiekkel, kivel mennyi történt. Így nemcsak kibírták a szörnyűségeket, de ezzel együtt kialakult bennük egy olyan szemléletmód, amit aztán később is megőriztek. Magam is kipróbáltam ezt a figyelő technikát és működik! (bevallom, eleinte elég nehéz volt és sokszor elfelejtkezem róla most is) Azután arra is rájöttem egy közeli ismerősöm történetén keresztül, hogy amit kívülről látunk és gondolunk egy sikeresnek és boldognak tűnő életpályáról, belülről egyáltalán nem biztos, hogy az is.

Tehát, nincs általános recept. De ha igaz, hogy nem a cél a lényeg, hanem az út maga, akkor a kitérők sem jelentenek gondot. Viszont az nagyon fontos, hogy képesek legyünk azokból okulni és a tapasztalataiból építkezve rátalálni végül a sajátunkra, ami mindenkinél egyedi. Az meg tényleg saját döntésünk, hogy jókedvűen, a kudarcokból felállva, optimistán megyünk-e végig rajta. Sose késő elkezdeni örömben élni.