Árgyelán Diána Blog

Advent margójára



Nem csak amiatt érdekes most ez az időszak, hogy vajon ki mennyire tud különbséget tenni külső elvárások és belső késztetések, lelki és anyagi érdekek, fontos és felesleges közt. –  Persze, mindez, alapvetően is, nem kis kihívás az idegrendszernek így év végén… Harmóniát teremteni a szeretetből fakadó kívánságbeteljesítő ajándékvásárlások és az egyidejűleg özönlő elszámoló számlák befizetési határideje közt. Áhítattal karácsony szent szellemét várni, miközben vizsgaidőszakot kell nekifeszülve kezdeni. Vagy alapvetően azt az ellentétet valahogy oldani, ami a több pihenésre sarkalló nagyon hosszú sötét éjszakák és az év végi határidők diktálta megfeszített, túlórákkal teli erőltetett menetei közt feszül.

De érdekes az idei advent amiatt is, hogy ott lebeg minden – hagyományokat ápolni, idillit megvalósítani szándékozó – akarat fölött, valami feszültségekkel terhelt világpolitikai felhő. Egészen hirtelen képes magára rántani a figyelmet és a gondolatok menetét, egy-egy áramszünettel például. Mi van akkor, ha emiatt nemcsak a giccses karácsonyi világító szarvasok, vibráló füzérek… óriás  reklámtáblák, kávéfőzők, mosogatógépek, hűtők, számítógépek… de a világítás és fűtés is lekapcsolódik? És nem lesz?

Biztos az-e a legfőbb aggódnivalónk, hogy vajon százezer alatt megússzuk-e a családi karácsonyt szőröstül-bőröstül? Vagy hogy a pisilős vagy a fürdetős méregdrága beszélő babát kapja-e tőlünk a gyerek? Vagy hogy kacsacomb is legyen majd az ünnepi asztalon a többi 6 fogás mellé vagy ne?

Fajsúlyos kérdések ezek, tudom! Ha minden rendben van.

Nem túl nagy örömmel, de teljesen őszintén és mélyen belegondolva, azért bevallhatjuk titokban, hogy van némi összecsengés a történelemórákról előrémlő korábbi sztorik és a mai állás között. Hogy amikor már akkora a szakadék dőzsölés és hiány között, hogy irónia nélkül szinte említeni sem lehet… törvényszerű, hogy tarthatatlanná ne váljon a folyamat.

Vagy a keresztény kultúránk alappilléreit képletbe rendezve, elképzelhető, hogy nem véletlenül hallani egyre többektől mostanában (is) azt a csúnya, szállóigévé lett mondatot feltételezett végeredményt jósolva: „Talán megérett az emberiség a pusztulásra”.
Persze, ez is, mint minden kellemetlen dolog, ami jobb lenne, ha nem úgy lenne, tabu. Ha nem beszélünk róla, talán nincs is. Ha nem gondolunk rá, talán nem következik be. Ha nem foglalkozunk vele, itt, Magyarország déli részén, talán nem is kell szembenéznünk az európai történésekkel.

Minden esetre tény, hogy itt is vannak, akik a szokásos karácsonyi készülődés mellett, másra gondolva is igyekeznek felkészültnek lenni, s az idei karácsonyfa mellett – csak első ránézésre meghökkentően, – kartonszám vizet és tűzifát is felhalmozni. S van olyan önkormányzat a környéken, ahol mostanság téma: saját ivóvíz kutat minél gyorsabban lakosság számára ihatóvá tenni, minden eshetőségre.

Mondom, érdekes időszak ez a 2015-ös advent. Nehéz eldönteni benne, mivel tesz jobbat az ember: azzal, ha a szőnyeg fölötti idillre koncentrál, alásöpörve mindent, ami nem kívánatos, vagy azzal, hogy a készülődés mellett a készültség állapotát is elfogadja, minimum lelki feladatnak…