Blog Szekeres Anna

A szavakon túl



Életünk jelentős részét töltjük kommunikációval; tehát annyira fontos szerepet játszik az életünkben, hogy nem tudnánk nélküle élni. Feljegyeztek egy szörnyű középkori kísérletet, amelynek célja az emberiség első nyelvének felfedezése volt. Egy ikerpárt tartottak steril környezetben; minden gondoskodást megkaptak, kivéve, hogy senki nem szólt hozzájuk, azt remélve, első megnyilatkozásaik utalni fognak az „ős” nyelvre. A tudományos próbálkozás eredményeként mindkét csecsemő rövid időn belül meghalt. Ebből arra következtettek, hogy a kommunikáció létfontosságú az ember számára. Azóta felmérések bebizonyították, életünk 90%-át teszi ki valamely formája, és ennek is jelentős részét képezik a verbális megnyilatkozásaink, tehát a szóbeli közléseink, beszélgetéseink. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogyan és miként bánunk a szavakkal.

Kiváló írónk, Kosztolányi Dezső szerint  „Minden szó olyan, mint a hangvilla, megüt egy hangot, mi vele rezgünk, s akkor egyszerre zengeni kezdenek bennünk azok a titkos és tudattalan kísérőjelenségek is, melyek a fogalomhoz kapcsolódnak.” Számomra ez azt jelenti, hogy mindaz, amit mi mondunk, és amit mások közölnek velem, sosem lehet érzelemmentes; mindig valamilyen mélyebb tartalmat is közvetít felénk. Mi nők, egyébként is hajlamosabbak vagyunk egy-egy mondat, kijelentés mögé látni, hátsó képzeteket kutatni. Ehhez még a tökélyre fejlesztett Miss Marple módszereket bevetve – értsd: nonverbális jelekre is figyelni, úgymint pirulás, vakarózás, lesütött szem és társai – komplett nyomozást folytatni és teljes bűntényt igazolni. A gyengébbik nem amúgy is mesterien képes olyan szófűzésekre – bevetve a hangsúly és hatásszünetek technikáját is – amelyek után férfi legyen a talpán, akiben nem akad benn a válasz. Már ha nem tekintjük annak a helyszín otthagyását és ajtócsapással annak véglegesítését. Általában ezt követheti egy hét némaság – mint szópárbaj tűzszünet – és végül az élesebb nyelvű, vagy békülékenyebb, és nem feltétlenül a hibás fél megkezdi – ugyancsak szóterepen – a közeledést. Ilyenkor nem csak a szavaink érzelmi szintje, de hangunk színe és a hozzá kapcsolt testbeszédünk is megváltozik. Ugyanez a helyzet a gyász, az együttérzés, de a boldog pillanatok és a különféle kérések esetén is.

A magyar nyelvet a külföldiek egybehangzóan a világ legnehezebbikéi közé sorolják; legújabb kutatások szerint kb. 1 millió a szavainak száma (70 évvel ezelőtt azt mérték, csupán ennek a fele) amiből 120-240 ezret értünk meg (passzív szókincs) és egy átlagos honfitársunk ebből 70 ezret használ (korábban ezt 10 ezerre becsülték és persze ez csak az anyanyelvre vonatkozik). Így tehát, a választék adott, rajtunk – képességeinken, olvasottságunkon, szándékainkon – múlik, melyiket és hogyan használunk. Nagy a változás annak tekintetében is, hogy régen és napjainkban, melyeket tartottunk mi magyarok a legszebb szavainknak. A már idézett Kosztolányi a „láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír” egytagúakat nevezte meg, de a közelmúlt felmérései teljesen más eredményeket hoztak. A legcsodálatosabbnak a pillangó bizonyult, további helyezettek: édesanya, szerelem, békesség, hópehely és a szellő – érdekesen többtagú szavaink – lettek. Ezek jelentőségét, okát, úgy vélem nem kell különösen magyaráznunk.

Összességében megállapíthatjuk, minden kor – magyar – embere számára a legfontosabb, hogy a beszélgetésekben használt szavak – akár adjuk, akár kapjuk – pozitív érzelmeket közvetítsenek, mert a lelkünk erre áhítozik. S ha ez nem mindig sikerül, akkor sem kell elkeserednünk, mert bizonyítást nyert az a tény is, miszerint nem az a fontos mit, hanem az, hogyan mondanak nekünk valamit. S végül a külföldieknek vigasztalásul, magyaroknak biztatásul: van egy nemzetközi nyelv, amit mindenki megért – a mosoly, ami a legrövidebb út két ember közt, s ez olyan görbe, ami mindent kiegyenesít. 🙂

S ehhez még szavakra sincs szükségünk.