Árgyelán Diána Blog

Éttermi kínálat – makói módra


 


Azért, mert nincs rá igény? Személyzet? Fizetőképes kereslet? Kapacitás? Nem mediterrán ritmusban élünk, ezért maradjunk otthon és aludjunk? Mindig? Ünnepeljünk otthon, nappal? Ne dolgozzunk sokáig… egyetemben oldjuk meg a főzést, minden nap, minden körülmények között, saját hatáskörben? Vagy az a baj, hogy nem nyár van, és nem turista vagyok?

A tényszerű válaszokra teljes nyitottsággal és kíváncsian, komolyan (vagy naivan?) kérdem. Mert elgondolkodtam rajta. Hogy vajon akiknek már telik éttermezésre, azoknak energiája, igénye nincs este későn máshol enni, ezért redukálódott a kínálat? Vagy a kínálat kapacitása hiányzik ahhoz, hogy meglévő igényt elégítsen ki?

Józanul végiggondolva gazdasági, kulturális ok-lehetőségeket, tök egyedül is megválaszolhatom a magam kérdéseit. De a valódi okok tényleg érdekelnének.

Nem biztos, hogy bonyolultabb kérdés ez annál, mint hogy a kulturált szórakozási lehetőséget – tehát, hangsúlyozom: nem kocsmai lerészegedést – kereső fiatalok, teszem azt Makón, miért nem találnak tánchoz, ismerkedéshez, társas kapcsolatok ápolásához, feszültségoldáshoz megfelelő, védett, igényes környezetet? Legalább néha. Mert többségi igény nincs rá? Vagy egyszerűen, a megfelelő kínálat nincs hozzá?

Melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás?

Persze, általában kisebb gondunk is nagyobb… Nem ez a főproblémánk, és nem is mindig sarkalatos. De azért mégis. Néha. Az élni szeretés jóérzésében, barátok közt, társaságban, virulva… ráférne a folyton dolgozó, felelősséggel mókuskerékben pénzt hajtó felnőtt emberre, ha belenyúlhatna a nap az éjszakába. Még akkor is, ha makói.

Miért csak inni lehet ehhez, normálisan enni nem?

De hagyjuk az éjszakai étkezési lehetőségeket! Lehet, hogy ilyen jellegű tömeges igény tényleg nincs. Makón.

Maradjunk csak a szolgáltatás-intelligenciánál! Hogy potenciális, felnőtt fogyasztóként belépve egy – frekventált helyen lévő, kvázi felkapott – vendéglátó ipari egységbe, kapásból letegez-e a szembejövő alkalmazott vagy pedig viszonozza az irányába tanúsított tiszteletet. (És akkor még mindig nem arról beszélek, hogy a hely lelke eleve a kedves, méltóságteljes, tiszteletet adó, figyelmes pincér… lenne.) Hogy sürgetve „Gyorsan válasszatok, fél óra múlva zárunk!” – csatakiáltással, szinte már a sültes tállal együtt gördíti-e ki a hypo szagát a felmosó vödörrel, vagy esetleg az is érdekli, hogy a pénztárcánk mekkora tartalmát hagynánk ott neki… ha hagyná.

Nem biztos, hogy szolgáltatás-intelligencia körébe tartozik, lehet, hogy egyszerűen becsületbeli ügy lenne, hogy ha pisztrángot ír az étlap, akkor ne keszeget tálaljanak az ember elé, pisztráng áráért, a napközben megmaradt, újramelegített sültkrumplival. – Gondolván, hogy a vendéggel mindent meg lehet etetni? És ez egy másik makói, felkapott étterem.

Harmadik, szintén frekventált színtér tapasztalata: a – talán nem véletlenül – viszonylag kis közönséglétszámot, ellensúlyozhatná akár a fokozottabb odafigyelés, megbecsülést imitáló kedvesség… De nem! Szinte rosszul érzem magam, hogy kérni merek. Ellenben semmi röstellést nem olvasok ki a számla végösszegéből, sem a sületlen pizzáért (amit egy éhes, 9 éves fejlődő szervezet is otthagyott), sem a helytelenül felírt rendelésért.

Nyilván, utolsó tapasztalatok ezek a szóban forgó éttermekből – korrigálásra nem igen ad lehetőséget a vendég, mert többé be nem teszi a lábát oda, ahol negatív élmény érte. Megy inkább olyan helyre, ahol kedvességet, figyelmet tapasztal, ételben még soha sem csalódott – főleg, ha nincsenek túl nagy igényei. Mert szerencsére, azért Makón is van ilyen.

Igaz, csak este tíz előtt.