Blog Szekeres Anna

Időre várva



Alapvetően türelmetlen típus vagyok; gyerekkoromban idő előtt akartam mindig meglesni a Mikulást és a húsvéti nyulat, és most sem szeretek sorban állni, idegesít, ha valami túl lassú és nehézkes. Ilyen a természetem és bár időről-időre próbálok úrrá lenni a stresszelésen és a kapkodáson, bevallom, nem mindig sikerül. Valószínűleg ezért kapok időnként jelzéseket bentről és odafentről, ideje lassítanom: soha annyit nem voltam táppénzen és orvosnál, mint az utolsó egy esztendőben. Mondani lehet és igaz: magánügy, de egyre inkább össztársadalmi problémaként érzékelem a tudatos várakozás-nélküliséget és az idegi alapú betegségek ugrásszerű növekedését. Ehhez elegendő egyszer bepillantani például egy endokrinológiai váróterembe vagy más belgyógyászati szakrendelésre. Magamról tudom és másokon is látom, nincs ez így jól. És ha az utánunk következő nemzedékre átörökített mintákat, genetikát és szokásokat tekintjük, még inkább veszélyes a helyzet.

A mai napig nagyon szeretem hallgatni 95 éves nagymamám történeteit a régi időkről. Amikor a tanyasi emberek télen összegyűltek és az estéiket a közös munka mellett énekléssel, beszélgetéssel töltötték el. Pedig keményen dolgoztak, sokszor kitéve magukat az időjárási viszontagságoknak és a napi megélhetés biztosítása sem volt egyszerű (akkor sem) a sokgyermekes családoknál. Emellett azonban volt erő és kedv modern háztartási eszközök nélkül naponta kenyeret sütni, közlekedési eszköz nélkül hóban-sárban iskolába járni, összefogásból, és szeretetből segíteni a szomszédot és fillérekből, jó ötletekből megszervezni egy szüreti mulatságot. Minderre valószínűleg most is képesek lennénk, csak napi, heti, gondosan megszervezett logisztikánk és feladatlistánk szorításában sok mindent el- és ráhagyunk. Egyre erőteljesebb tempót veszünk fel, még több energiát mozgatunk meg egy-egy általunk vagy mások által elvárt színvonal teljesítéséhez. S közben az az idő, ami régen természetes ritmusában és viszonylagos nyugalomban telt – úgy tűnik, elveszett. Mi lett az idővel és mi lett velünk?

Szerencsére nem csak kényszerű leállásaink vannak, az ünnepek is gondoskodnak arról, mintegy beépített fékek, hogy ha nem is tudunk teljesen leállni, de lassítani képesek legyünk. Ha csak pillanatokra, órákra, de tudjunk csendesebben lenni, magunkra figyelni és akár azt a belső hangot is meghallani, amit a világ zaja rendszeresen elnyom. Jó, ha egy pár hétig mindenki kortól, nemtől megtapasztalhatja, hogy az időtlenség szent dolog. Amit egyébként minden gyermeket váró édesanya tud és érez: várakozni egy csoda, a készülődés izgalmával, a magunkra és a szeretteinkre szánt pillanatokkal együtt. Jó lenne így hangolódni a karácsonyra, és az ünnepeken keresztül megtanulni kicsit kiszállni, megpihenni a szürke napokon is. Megérezni valamit abból a valódi békességből, ami a kiegyensúlyozott életünk valódi záloga lehet. Eltenni érzéseket, gondolatokat a szépből, az igazból, a tényleg értékesből, hogy a kilátástalan mókuskerékben kapaszkodónk és erőnk legyen. Megtalálni azt a minőségi időt, ami elveszni látszik a tennivalók sűrűjében. Azokra gondolni, akikre nem gondol senki és még inkább azokra, akik ott állnak mellettünk. Megfogni azok kezét, akik segítségre szorulnak, és még inkább azokét, akiket szeretünk.

Együtt várakozni. Kicsit elfelejtkezni magunkról, hogy egymásra találjunk.

Nem figyelni az időre, hogy időt nyerjünk.