Blog Szekeres Anna

Az életet választotta – igaz történet alapján



Rutin beavatkozásnak indult az egész, ami nem tűnt egyáltalán sürgősnek vagy túlzottan indokoltnak. Legyünk túl rajta alapon – általában nem halogatott semmit a lány – vágott bele. A kisvárosi kórházban kedvesek voltak vele, maga a műtét sem volt rossz élmény, és a lábadozás is könnyen zajlott. A szoba- és sorstársakkal gyorsan telt az idő, egymás tapasztalatait osztották meg, jórészt a megkönnyebbülés hangján. – Minden jól sikerült, biztos nem lesz gond, egy hét múlva szövettan! – bocsátották el a lányt. Addig a bizonyos telefonig szinte egyáltalán nem is gondolt az eredményre.

Még akkor sem volt benne rossz érzés, amikor idő előtt csörgött az orvos. Dermesztő egy perc volt: hiába volt minden ugyanolyan körülötte, már semmi sem volt a régi. Hirtelen, mintha törlődött volna az agyából az összes gondolat, csak egy lüktetett benne: rákos vagyok. A légüres teret aztán egyszerre öntötte el a félelem, a fájdalom, a keserűség, a rengeteg pedig: mindig elmegyek szűrővizsgálatokra, egészségesen táplálkozom, vigyázok magamra, járok tornázni, nem csináltam semmit, amiért ezt érdemelném, és egyébként is nem volt senkinek ilyen baja a családban. Akkor miért?

Álmatlan éjszakák és gyötrő nappalok követték egymást. És közben az álarc, a tökéletes smink és a mosolygó arc mögé rejtett rettegés, hogy mi lesz ezután. Meg, hogy ezt nem tudhatja meg más, mert nem akarja, hogy csak erről kérdezgessék, sajnálják vagy figyeljék, miként változik meg a külseje, foszlanak szét a tervei. Pedig, milyen jól alakult minden: új életet kezdett, végre azt tehette, amit akart, további munkalehetőségeket kapott, álomhelyen nyaralt és megtalálta a társát. Ha ez filmben történne, szinte giccsesnek ítélte volna a sztorit. És pont most. Minden előzmény nélkül – gondolta akkor. Azóta tudja, hogy voltak jelek. Nem feltétlenül testiek. A lelkét mérgezte régóta gyűlölködő, haragos gondolatokkal. Nem mondott ki dolgokat, mindenre rábólintott, mert tökéletes akart lenni a munkában, a magánéletében és otthon is. Meg akarta mutatni, hogy erős ő és megold egyedül bármit, nincs szüksége senkire. Hogy neki nem fáj semmi; neki minden jó, csak másokat lásson boldognak, elégedettnek. Neki elég az, amit mások osztottak neki. Mert ez a női sors. Pedig addig a napig, sikerült szinte bármi, amit elkezdett. Sokan úgy gondolták, irigyelt élete van – csak ő tudta, milyen sokszor magányos és elveszett. Eltelt egy hét, kettő és a többi. Remény és kétségbeesés követte egymást. Mindent elolvasott, amit az interneten talált a betegségéről; a nála fiatalabb lányról is a könyvet, aki ebbe halt bele – ilyenkor mélyen maga alá került. De az írások közé keveredett a férfi története is, aki kéz és láb nélkül élt és boldog volt, a kisfiúé, aki csodálatosan felgyógyult és az idős nénié, aki sok mindent túlélt és nem vesztette el a reményt – ekkor bizakodóvá vált. Aztán, megmagyarázhatatlan módon többször találkozott cikkekben és beszélgetésekben a mondattal, miszerint minden fejben dől el. Akkor döbbent rá, nem a kimondott diagnózis változtatja meg az életét, hanem az, ő miként viszonyul hozzá. Nem az a fontos, mi a tény, hanem ő mit fog kezdeni ezzel. Kezdte azt érezni, hogy mindaz, ami vele történt, nem tragédia, inkább óriási lehetőség: még van módja változtatni, nem veszett el semmi, csak nem úgy lesz, ahogyan ő gondolta. Aztán el is szégyellte magát, mert ha van hite – amit biztosan állított magáról mindig – akkor nincs miért aggódnia. Kiállt eddig minden próbatételt, ezt miért ne tudná? És hol van ő ahhoz, hogy megítéljen, és szembe menjen magasabb erőkkel, életfeladatokkal és célokkal? Ha még most nem is érti, biztos van értelme ennek is. Egyre többször érezte magát őszintén vidámnak és megnyugodott.

Intézte, amit kellett, beszedte, amit mondtak neki, alávetette magát a kezeléseknek és állandóan kereste az új lehetőségeket. Nagyon sokat gondolkodott és imádkozott. Már nem próbált tökéletesnek látszani, inkább emberinek: kedves és hálás volt és el tudta fogadni a segítséget is. Megengedte a pihenést és a semmittevés luxusát is. Több időt szánt az idős hozzátartozóira és már nem akart mindenáron győzni. Eljutott oda, hogy ha csak pillanatokra is, képesnek érezte magát a vereség elfogadására. Tudta, az nem mindegy, addig mi történik.

A küzdelem még tart. Vannak biztató jelek és az állandó „csakazértis.”

Azóta a jóra figyel, és mindig azt gondolja, az élet szép.

Eldöntötte, élni akar.