Árgyelán Diána Blog

Márpedig nőnek születni kell!



Az a – normál esetben fajsúlyos – kérdés, hogy én majd mit veszek föl magamra, teljesen eltörpül a mellett a problémakör mellett, hogy a négyéves korára már komplett női (sőt mi több: dáma!) identitással rendelkező lánykámra találok-e a majdnem tinikorú nővére „csodálatos” báli ruhájával egyenértékű öltözéket? Szerencsére, teljesen egyforma „kopogós cipő” kipipálva, most végre alkalom is járul hozzá, föl lehet venni, végre egész estére! Fodrászda alap, pénztárca ürül. Rivalizálás indul, igények csúcsokat döntögetnek… Ahogy egyik barátnőm frappánsan néhány éve megjegyezte: „Kevés az én egy fejem ahhoz, hogy mindkettőbe bele tudjak őszülni!”

Nevezett esemény délutánján, azért ez már-már sikerül. De a „Hova tettem?!”, „Ne ülj rá a vasalt ruhára!”, „Parkettán nem csúszkálunk a kopogós cipőben!”, „Ott a szádon az uzsimaradék, mit akarsz rúzsozni!”, „Ne cibáld!”, „Nem baj, ha szúr, kibírod!”, „Mindjárt indulunk, másfél óra múlva…” … Sorozatok vége felé közeledve, fent említett hölgyek pucc-parádéba vágása után, a saját magam villám-öltöztetése közepette, egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy elcsendesednek a kedélyek, megszűnik a nyavalygás, mert…

… A két elsőbálozó lányka szituációs gyakorlatokba kezdett azzal kapcsolatosan, hogy miként illik bemutatkozni, (a mesékből látottakat adoptálva) pukedlizni, bájologni a fiúknak!

Hozzáállás kérdése, hogy egy anya ilyenkor mibe kezd: nevetésbe vagy sírásba… Mindenesetre, akkor és ott, a nagy kapkodva készülődés idegfeszültségében, el kellett gondolkodnom egy percre. Az utóbbi időben tőlük tapasztalt, női mivoltot bizonyítani hivatott viselkedések, cselekvések jelentőségéről. Az anya körmét precízen és szigorúan (a még sosem használt )tűzpirossal való kilakkozásról (legalább a lábon, hogy elfedhető legyen); a fürdőszoba kisszekrényében halmozódó kellékek nagyság és forma szerinti rendrakásán; a földöntúli örömön afölött, hogy anya (szintén nem használt) megtalált rúzsával ki lehet kenekedni; nemcsak az otthoni tükör előtt, de nyílt utcán megvalósított fenékriszáló billegésen…Ezeket, tőlem, biztos hogy nem tanulták! És hogy mindezt, ettől függetlenül, élvezettel és zsigerből csinálják, egyet bizonyít: Márpedig nőnek születni kell!

A több tucat egyéb lecke közt, két dolgot alapvetően tanulok a lányaimtól: anyának lenni és nőnek lenni.

Ideális esetben, ez a két megjelenése egy nőnemű létezőnek, kronologikusan úgy követi egymást, hogy először megtanul nőnek, majd kis szerencsével anyának is lenni.

Néha előfordul, hogy átugorjuk a lépcsőfokokat. Aztán még nagyobb homlokra csapás kíséretében kanyarodunk vissza mindazt megélni, ami kimaradt. Merthogy jelentősége van. Mindennek pont úgy, ahogy van.

Kristálytisztán emlékszem arra a mondatomra, ami még a 10 éves számat hagyta el, miközben anyukám a körmét lakkozta: „Én ugyan soha nem fogom a körmömet festeni!” … és rúzsozni, női vázas biciklit venni, szoknyában járni, frizurát hordani, tűsarkúban tipegni…

Kisebb-nagyobb megszakításokkal, majdhogynem következetesen tartottam is magam dacomhoz, hogy én ugyan nem leszek lány, ha a fiúknak az életben sokkal de sokkal jobb! Mintha ez választható opció lenne…

A sors ironikus válasza erre persze mi más is lehetett volna, mint az, hogy magam mellé, a világra is lányokat hozzak.

… És innentől kezdve ha akarom, ha nem – nincs apelláta – lakkozni kell, fodrászkodni, szoknyásodni, kopogós cipőben tipegni… és persze időnként nyavalyogni, sírni, hisztizni, primadonnázni… lapos hasért tornázni, reggelire kollektíve zöldséget enni, extra programként bevásárló-túrázni… Kell.

Mint ahogy nőnek is születni kell. Ha meg így esett, azt élvezni. És ha ez sikerül, – teljesen mindegy hogy Makó, Szeged, Pest vagy London – már nem is biztos, hogy csak a férfiaknak lehet jó az életben!