Blog Szekeres Anna

Munkahelyen, boldogan?



Dolgozni kell. (Nem csak a fizu miatt, bár bizonyítottan ez az egyik legjelentősebb motiváció.) Alapvető szükséglet, hogy az otthonon kívül is társas környezetben legyünk, hasznosnak érezzük magunkat, elismerjenek bennünket, tudjunk fejlődni, alkossunk, számunkra fontos dolgokkal foglalkozzunk és ebből valahogyan meg is éljünk. Ideális esetben erre való a munkahely. (Ez a 0-24-ben lévő családanyáknak az otthont jelenti, meg a nyugdíjasoknak is, akikről tudjuk, hogy sosem érnek rá és jobban pörögnek, mint aktív korukban.)

De mi van akkor, ha az ambíciókat szépen bedarálja az idő, a lelkesedés folyamatosan csökken és már csak a tennivalók végeláthatatlan halmazát, az undok kolléganőt és az elégedetlen főnököt látjuk? Törvényszerű, hogy szép lassan kiégünk, betegségekbe menekülünk és átkapcsolunk monoton üzemmódba? Biztos, hogy csak azt kell számolgatnunk, mennyi van a nyugdíjig? (Ami vagy nem lesz, vagy meg sem érjük). Lehet boldog egy munkahely és egy munkavállaló (és ennek oka vagy következménye az elégedett főnök?).

Természetesen minden mindennel összefügg. De az is biztos, hogy (mint ahogyan az életben szinte minden) ez rajtunk (is) múlik. Először is, nem árt, ha jól ismerjük azt, akivel a leghosszabb kapcsolatunk van életünk során, vagyis saját magunkat. Ezen a nyomon haladva, ideális esetben azzal kellene foglalkoznunk, amiben örömünket leljük. (Mindig irigyeltem, aki azt nyilatkozta, hogy a munkája egyben a hobbija is.) Ha ez megvan, akkor a továbbiakat felesleges is olvasni, mert ugye így nincs is probléma. A gond, hogy ez azért a dolgozók kis százalékára igaz, de itt nem kell feladni: a hozzáállásunk fontos kulcs ebben a helyzetben. Vagyis, az adott helyzetből kell a legtöbbet kihozni és megkeresni a rejtett pozitívumokat. (Ilyenkor jól jön, ha valaki alapból optimista beállítottságú, bár ez nem tipikusan magyar sajátság.) Tehát, ha úgy fogjuk fel: a kitérők is nagyon fontos tanulságokkal szolgálhatnak. Hátha éppen most tanulunk meg lényeges dolgokat, kötünk fontos kapcsolatokat és ki tudja, később vesszük hasznát mostani laposabb helyzetünknek?

Szerintem a lényeg, hogy a célunkat (álmainkat) ne tévesszük szem elől. Persze, ha minden erőfeszítésem ellenére azt érzem, hogy nem vagyok a megfelelő időben a megfelelő helyen, akkor tudok-e (merek-e) változtatni, új utakra lépni és a tanulságokat levonni. (A várakozás, hogy valami magától történik, teljesen felesleges, mert így nem alakul semmi, ezt bizonyítja a gyakorlat.) Ha pedig felvállaltam a döntést, akkor már szinte kihúztam a dolog méregfogát is. Igaz, a választás felelőssége és következménye is az enyém, de a boldogító tudaté is, hogy tettem valamit magamért. (És ez minden élethelyzetre igaz, nem csak a napi taposómalom világára.) Nagy bölcsesség, ha teszek egy lépést a célom felé, akkor az is közelít felém egyet. Persze, az sem mellékes szempont, ha én szerethető munkatárs vagyok-e, vagy csak mindig másokban van a hiba? (Vagy csak éppen tükröt mutatnak?)

Sok a kérdés (nem csak munkában). Rajtunk múlik, hogy megválaszoljuk-e őket, és tettekre váltjuk-e azokat. Persze lehet csak örökké a kifogásokat keresni és az időre bízni a dolgokat. Döntés minden, és ezt tiszteletben kell tartani.

De a bakancslista nem hülyeség, és itt nem feltétlenül nagy dolgokra gondolok.