Blog Szekeres Anna

Elmúlik



Nagyon szeretem az őszt. Szerintem ez az évszak hordozza a legtöbb bölcsességet. Egyszerre felemelően szép és szívbemarkolóan fájdalmas is. Ebben a pár hónapban összesűrűsödik az egész élet: van benne elmúlás, búcsú, befejezés, de rengeteg szín és fények is. Méltósága van, amiről illene példát vennünk; ösztönösen tudnunk azt, mikor záródott le valami, mikor köszönjünk és engedjünk el. Ezért zseniális a természet. Ősszel a legjobb egyedül lenni: sétálni az avarban, csendben szemlélődni és gondolkodni. Ilyenkor könnyebben tolulnak fel emlékek és a könnyek is. Ekkor zavaró a legkevésbé a magány, a csend, mert bele lehet simulni a környezet folyamataiba. Nekem nagyon kellenek ezek a nyugodt, készülődő hónapok. Általában a világ azt sugallja és várja el, hogy mindig nyüzsögjünk, érezzük magunkat boldognak és ne maradjunk le semmiről. Pedig a folytonos pörgés kilúgoz és felemészt. De pont ezért van az ősz: lassítani, kiszállni, felkészülni, megnyugodni. Mert ezekből a befelé fordulós pillanatokból tudunk a legtöbbet gyűjteni: erőt, tudást magunkról, a kapcsolatainkról. Ha visszagondolok korábbi őszeimre, nagyon sokat kaptam tőlük.

Nagyon szeretem a temetőket is ilyenkor. Mert az életről, az élőkről szólnak. Külföldi utazásaim során, ha tehetem, mindig elsétálok egybe, mert sokat elárul az adott közösségről is. Békét és nyugalmat árasztanak; de emlékeztetnek a veszteségekre is, azokra, akiket már nem tudunk pótolni. Mert az idő ugyan segít, de nem old meg semmit. Ugyanúgy fáj a hiány, mint amikor először szembesültünk az érzéssel, csak megtanulunk együtt élni vele. Az életünk része lesz és természetessé válik. Marad a sok „ezt is másképp csináltam volna”, „ezt is megtehettük volna”, „meg kellett volna beszélnünk”, és az inkább szép, közös emlékek. Ilyenkor közelebb érezzük magunkhoz őket sokszor, mint amikor éltek és több mindent megosztunk velük gondolatban most, mint akkor tehettük volna személyesen. Hasznos az elmúlással szembesülni: a jelenre irányítja a figyelmünket, azokra, akiknek még elmondhatjuk, akikkel még átélhetjük, és ahol még változtathatunk. A hiány tükrében láthatjuk meg mostani gazdagságunkat, lehetőségeinket és határozhatjuk meg jövőbeli viszonyulásainkat, tetteinket.

És nagyon szeretem a tanmeséket is – nem csak ősszel. Az egyik legkedvesebb, amelyben „egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan igazságot, mely a szomorú napokban vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja és a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A tudós pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele:
Elmúlik.”