Blog

Szomszédok



Leszögezem, alapvetően családi házas csaj vagyok, és bár közel húsz éve a blokkban élők táborába tartozom, a lelkem mindig is a kertes-udvaros típus maradt. (Csupán a szülőktől való leválás eredményeként és a praktikum miatt élek a 60 négyzetméteren – nagyon élvezem és egyelőre nincs ok, amiért ezen változtatni szeretnék.)

Számtalan előnye van a lakásnak: könnyen takarítható, a rezsi tűrhető, a ház előtti kiskertben kiélhetem a kertészkedés iránti vágyamat, nincs padlás (így állandóan kényszerítve vagyok a selejtezésre), van saját tárolóm, ami pont elegendő. És a legfontosabb: tényleg nagyon jó szomszédaim vannak. (Nincs kutyás, szenvedélybeteg, kisgyerekes, összeférhetetlen – és ezt nem diszkriminatívan jegyzem meg, csak így jött össze.) Pedig első emeletiként alul-felül és mindkét oldalt is van szerencsém hozzájuk. Mindenki körbefűt, tehát takarékos üzemmódban is lehetek.

További helyzeti előny, hogy az ügynök, a postás, az ingyenes újság kihordó és a leolvasó általában a kaputelefon legelső lakóját csengeti (én középen vagyok). Óriási mázlim van a felettem lakó családdal, csendesen közlekednek, sokat dolgoznak (alig vannak otthon), halk elfoglaltságokat űznek, a srácnak állandó barátnője van, és túl van a „minden éjjel bulizok és mást viszek fel” korszakon. (Volt benne részem és mivel a hálószobáink egymás alatt vannak, így többet tudtam és kevesebbet aludtam, mint szerettem volna.).

Kolléganőm (máshonnan) azért költözött el, mert a négytagú család klumpában járkált egész nap, apuka hobbija a barkácsolás volt és a gyerekek hegedűn gyakoroltak iskola után. (Becsszó, megtörtént eset.)

Azután ki ne ismerné a ház megfigyelő rendszerét, a minimum egy (szerencsés esetben több) idős nénit, akinek vigyázó szemei mellett (meglibbenő függöny jelzi a bekapcsolást) egy légy sem jöhet be észrevétlenül. (Jó hír a betörő ellen, kevésbé a titokban bonyolítóknak). Persze az általuk birtokolt információk és összefüggések sosem az érintettekhez kerülnek, hanem az utcai kispad több, társasházi élő kamerarendszerének szövevényébe és így a város hírkeringésébe. (Kedvesen mosolyognak és elhalkulnak, ha előttük haladunk el, innen tudni, hogy épp akkor, vagy majd utána lesz szó rólunk.) Viszont aranyosan adnak (kéretlenül is) takarítási, főzési, magánéleti tanácsokat, avatnak be fiatalkoruk és a ház 30 évvel ezelőtti eseményeibe. (Amikor is a lánykérő fiatalember elvétette az emeletet és véletlenül Juci néni erkélyére mászott be például és mindketten nagyon megrémültek.)

Jó érzés viszont, ha épp nincs mákdaráló, elfogyott az olaj vagy az antenna vacakol, akkor papucsban csak pár lépcső a segítség. Ideális esetben, tényleg mint egy nagy család: tudjuk kinek kell a héten takarítani, ki festetett, kinél romlott el a tévé, kihez jöttek ünnepelni, hol maradt a sütőben tovább az étel. Ismerjük egymást (ez már nagyvárosban nem olyan egyértelmű) és odafigyelünk a másikra. Egy társasházban sosem vagyunk egyedül és ez néha nagyon biztonságos érzés.