Blog Vélemény

Kulturált szórakozás



Szombat délutáni program: kulturált szórakozás.

5 perc késéssel érkezem. Mit érkezem – bevágódok lihegve! Jó a rosszban, hogy a bejáratnál szembesülök a hitemmel ellenkező ténnyel: belépőjegy igenis kell. Aminek megváltása épp elég időt hagy arra, hogy lihegő-rohanóból újra elegáns-méltóságteljesbe váltsak át, magyarán lehiggadjak. Késésemnek megfelelően, az aulában már közönség egy szál se – tehát nem maradt összehasonlítási alapom annak eldöntésére, hogy vajon megfelelően öltöztem-e. Az 5 perc késés – mondanom sem kell -, természetesen a megfelelő ruha kiválasztásához szükséges időmennyiség miatt jött össze. Sőt, leginkább amiatt a vívódás miatt, amit a lábbeli megválasztása okozott. Konkrétan annak kérdése, hogy elegáns ruhához illő körömcipőben tipegjem-e végig a fél várost, tipegéssel a késés perceit növelve, avagy a kényelmesebb, ám rohanás végére belülről cseppfolyósra izzadható csizmában? Ennek mérlegelése majdnem képességeimet meghaladó feladattá válik, ha nem ment ki a szemem sarkából rám kacsintó balerinacipőm! Frappáns áthidalása az enyhe idő – rohanás – eleganciát minimálisan megtörni– problémakörének.

A lényeg, hogy célnál vagyok, úgy- ahogy. Késésemmel minél kevesebb feltűnést keltendő, felcaklatás a 2. emeletre, hogy felülről-hátulról bejutva a nézőtérre, nagyobb eséllyel találjak magamnak ülőhelyet észrevétlenül, mások felállítása nélkül. Mondhatni sikerrel is jártam, azt leszámítva, hogy a bejárati ajtóban olyan sokáig tanakodtam az oda rögtönzött hangosítópult mögött ülő srácokkal, hogy az elsötétített nézőtérbe vetülő ajtónyílás-fény mégiscsak odafordította az előadást felvételre rögzítő kamerás figyelmét… Bocsi! (Bár, ha tudtam volna, hogy az én hadműveletem mennyire elhanyagolható ahhoz képest, ami ezután jött, biztosan nem érzem kellemetlenül magam! De erről akkor még semmit sem sejtettem.)

Széket nyikorgás nélkül gyorsan lehajtani, leülni, kis fészkelődéssel elhelyezkedni! Megvagyok. Szabad most már látványba, élménybe beleveszni, pozícióba belekényelmesedni, közönségbe asszimilálódni.

Pontosan fél óra erejéig. Amikor is, hátsó ajtó kinyílik, nézőtér hátulról fénnyel elömlik, – mozgásából ítélve, vélhetően – térdprotézises bácsi lihegve, fújtatva, sípoló tüdővel, a rengeteg megmászott, lábát és nem elhanyagolható testméretét megkínzó lépcső után, már-már hörögve ejti magát bele, hajszál pontosan a mögöttem lévő székbe. És igen, fokhagymát is evett, ez kétségtelen, a rám percekig fújtató levegőből ítélve. Mindegy, semmi baj, legyünk nyitottak és elfogadóak! Igazából, a krákogásokkal vegyített nem éppen halk, késését magyarázandó közbevetése után – miszerint összekeverte az előadás 17-ei dátumát a 16 órai kezdéssel, és így, azzal a hitével ellentétben, hogy fél órával hamarabb, szegény fél óra késéssel érkezett az eseményre, – már nem is neheztelek, inkább megértek.

Minden rendjén halad innentől. Az est feléig. Az elrendelt szünetről visszatérve ugyanis, váratlan dolog történik: a nézőtér túlsó részében eddig elhelyezkedő méretes úr és méretes hölgy, hirtelen indíttatásból átült elém. Ami fel sem tűnt volna egészen addig a pillanatig, amikor is elindult belőlük a visszatarthatatlan és véget nem érő, bugyogó röhögés! Az első néhány percben még reménykedtem benne, hogy csak valami szünetben történt vígság utolsó felvonásának vagyok szem- és fültanúja. Egy idő után viszont, a nézőtér többi hüledező arcát, és a gáttalan bugyogó vigadalom folyását tapasztalva, egyszerűen csak elképedve konstatáltam, hogy akarom vagy sem, most bizony eggyel több élménnyel vagyok gazdagabb, mint eredetileg terveztem. Mögöttem a fújtató krákogás, előttem a bugyogó röhögés, mindeközben az inkább terjedelmében mint alkotói színvonalában erős szerzői est…

Kulturált szórakozás. Csak bírjam feldolgozni!