Blog

A tankolás modern tudománya



Ominózus, Nagy Forgalmú Benzinkút. Majdnem mindig. De most, konkrétan minden kútnál állnak, plusz a mosó és a többi.

Addig nem is kezd érdekelni semmi ebből, amíg a rutinok mennek: engem kiszolgálás benzinnel, fizetés kasszánál gördülékenyen, mosóra várakozáshoz beparkolni.

És itt kezd számomra érdekessé válni a történet. Merthogy ráérek, most ki nem hozhat sodromból semmi: sem várakozás, sem mások idegeskedése, sem a kutas srác egyre verejtékezőbb homlokkal való ide-oda rohangálása… Ahelyett, hogy végre az előttem álló autó mosását indítaná.

Na ez az, ami a fókuszt, most már részemről is átcsalja az előttem mosásra (régóta) várakozó, jobbra kettőt – balra négyet tanácstalanul lépegető, rutintalannak látszó hölgy alakjáról, a Kutas Srácra.

Hogy miért ott és nem itt? És egyáltalán hol, merre leledzik? Előbb még erre volt… próbálom a tankolni vágyók arcáról leolvasni, legalább az irányát a hollétének.

Kezd leesni a tantusz, hogy ha nem lépek közbe én, mint második helyezettje a mosatási versenynek, akkor ebből máma, napnyugta előtt, lehet, hogy nem lesz semmi!

A „Jobbra kettőt – balra négyet” című Hölgy előadását ellensúlyozandó, én a „Magunkon rajtunk kívül más nem segít” jelszóval átitatva csapom be magam mögött határozottan a kocsi ajtaját. Indulok „Kutas Srác-felfedező expedícióra”. Mondván, hogy ha így haladunk, nyugalom ide – nyugalom oda, lassan majd én sem tudom tekintetemet megcsillantani a tiszta autón, nemhogy a napocska sugarai!

Határozottságom persze elég hamar fennakad azon a tényen, hogy hőn áhított, szorgalomtól gyöngyöző homlokú Kutasunk nincs sehol, s állok én is szőke tanácstalansággal, ominózus Nagy Forgalmú Benzinkút kellős közepén… mikor hirtelen, szinte a semmiből, előbukkan az üldözött fej – egy autófar mögül.

Meg vagyunk mentve! – sugallja az igyekezetemet bólintással díjazó, végre megtalált Kutas Srác mindenkire figyelő szeme. Győzelmünket, mintegy titkos szövetséget kötve, immár együtt ünnepeljük „Jobbra kettőt – balra négyet” Hölggyel, aki közbenjárásomat hálás mosollyal méltatja.

Mint aki jól végezte dolgát, nyugodtan ülök vissza a volán mögé – lesz ma nekem tiszta autóm!

Unalomba már-már átforduló nyugalmamat gyöngyöző homlokú Kutasunk töri meg, aki meglepően kedélyesen és tettre készen lohol félig lehúzott ablakom mellé. Még mosolyog is, miközben kedvesen elkéri a mosásra jogosító blokkot. A nagy hajtás ellenére kedélyes megnyilvánulás, belőlem is előcsalja a Vevő mögül az Embert. És tolulnak a kérdések, mintha ráérne szegény: „Teljesen egyedül kell, ennyiféle igényt, egyszerre, ilyen ütemben kiszolgálnod?! Előírás nektek, hogy mindenkinek segítséget kell nyújtanotok a tankolásban?”

A válasz minderre amilyen egyszerű, olyan meglepő: „Az emberek általában nem tudnak tankolni.” S csodálkozásba felugró szemöldökömre, hogy „Ne már, hát én is tudok tankolni!” – reagálásképp, még hozzáteszi: „Az is gond sokszor, hogy benzines vagy dízel… hogy melyik oldalon van a tank… hogyan kell megfelelő mennyiséget…” – hallgatom hitetlenkedve, miközben pillantásom megáll az éppen mellettem tankolni szándékozó Nénin. Aki azon túl, hogy egy jelenség az ezerkettes Zsigája hátsó ablakába halmozott megszámlálhatatlan plüssállat-gyerekcipő-olajosrongy-stb. tárgyak kiállításával és a maga macinacis 70-es kinézetével együtt, még egy összevissza horpadt olajoskannát is megtölteni vágyó tekintettel pásztáz segítségért a benzinkút délutánjában. Majd halad tovább figyelmem arra az orbitális méretű szuperautóra, amelyiket pont a tankjával ellentétes oldalával sikerült a sofőrnek beparkolnia a töltő mellé…

Mustrálnám még jóízűen a tankolás modern tudományának példaanyagát, ha nem kerülne rám épp a sor. S gurulok be fennhéjázó mosollyal az autómosóba – fennhagyott antennával.