Blog

Ebgondolat



Még mielőtt azonban ennek kicsit erőteljesebb módon adhattam volna hangot, felmértem az eb gazdáját és a köztünk lévő magasság, súly és egyéb viszonyokat, miközben pár lépéssel előttem biztatta jószágát további nyomok hagyására. Így jobbnak láttam, ha a véleményemet és családi felmenőit csendben emlegetem tovább. Mint alapvetően békés természetű ember, kivártam a kötelező egy-két percet, hátha történik valami az ebtartó zsebbenyúlását követően; vagyis hátha előkerül az a bizonyos nejlonzacskó és eltűnik a piszok a következő kukában.
Emiatt azonban jövő ilyenkorig szobrozhattam volna, mint kiderült a fiatal, termetes férfi csupán a cigarettáját vette elő. (Elszívása után a csikk nyilván nem a járdán végezte a tények ismeretében.) Én a cipőtakarítást és a magamban füstölgést választottam – nyilván rosszul tettem – de egy pár dolgon el is gondolkodtam.

Amíg kertes házban laktunk, mindig volt kutyánk. (nálam ez azt a négylábút jelenti, “aki” nem fér el egy ridikülben – és ezzel senkit nem akarok megbántani). Szóval, volt házőrző feladattal ellátott jószágunk mindig, és családtagként kezeltük. Tehát, ha felvállaltuk, befogadtuk, akkor törődtünk is vele. És ez nem csak abban merült ki, hogy enni és inni adtunk neki és volt háza. Ha beteg volt, orvoshoz vittük, beoltattuk, amikor kellett, volt chipje és játszottunk vele, tanítgattuk a magunk módján. Beszéltünk hozzá, sétáltattuk, hozzá szoktattuk a ház szabályaihoz, ahol élt. Úgy álltunk hozzá, hogy felelősek vagyunk érte.

És mindegyik kutyánk visszahálálta a törődést, amit kapott. Értettek mindent és ezerszer bebizonyították, hogy valóban az ember legjobb barátai ők. Mi meg éreztük, hogy van lelkük. Néha szomorúak, ha petárdáznak félnek, képesek egész nap a kapunál hasalva várni, hogy megjöjjön egy-egy családtag, feltétel nélkül ragaszkodnak és szeretnek. Ugatják az idegen macskát, védik a területüket és nem unják meg ezerszer is visszahozni az eldobott labdát. Igénylik a simogatást, a kedves szavakat és a szomszéd néni csemegéit. És hűségesek, bíznak a gazdáikban, történjen bármi.

Egyszer egy ismerősöm mesélte, azért él egyedül és tart kutyákat, mert bennük még soha sem csalódott. Akkor mi miért nem tudunk ezzel az ősbizalommal és tisztelettel feléjük fordulni? Úgy végigmenni velük az utcán, hogy mindkettőnkre büszkék legyenek mások? A környékünkön az egyik családi ház kertjében egy táblán a kutya és az emésztés végterméke látható a felirattal: mindkettőért maga felel. Nagyon igaz. De ha elmegyünk nyugati országok városaiba, ott külön is gondolnak a négylábúakra a parkokban, nem kell a játszótéri homokozót igénybe venniük az ebeknek. Ha ez egyelőre nincs is mindenütt, de egy zacskó a zsebben és a lehajlás nem nagy dolog séta közben.

Közeleg a tél és lehet, hogy nem ez a legfontosabb kutya probléma. De ha egyre többen teszünk csupán kis dolgokat is, akkor fog változni csak a világ.