Árgyelán Diána Blog

Szabad szombat avagy Makón biciklizni jó



 

De ennél fontosabb kérdés, hogy hány óra lehet?! Mert csönd van! Pedig már fönt a nap. Látszik, hogy hétvége, a 43-as forgalma is sokkal kisebb, mint más reggeleken! Egyébként meg minden „rendes hétköznapon”, hét óra nulla-nullakor – mintegy Napüdvözlés gyanánt – csendülnek föl a szomszéd porta óriásgépei, reggelről-reggelre valami új színezetet adva a szokásos robajoknak: vagy egy kis lánccsörgés a markológép csattogása mellé, vagy egy kis extragáz az egyébként is repülő hangzású billentős teherautóból… Csak hogy ne legyen uncsi! Végül is, ki korán kel, aranyat lel! Ez nagy igazság! Igazából, köszönet érte, hogy erre minden reggel emlékeztetnek!

 

Persze, mióta szeptember van, eszébe sem jutna az embernek hétkor ágyban lenni. Ilyen idő tájt már rég a „Mostatok már fogat?” „Mikor akarsz pisilni?” „Viszel ma szendvicset a sulis kaja mellé?” – rutinokat toljuk.

7 óra, és nem hallok gépeket… mosolyodna el a szám nyújtózás közben, amikor felcsendül az első munkagép hangja. Ja, a nagyóra 5 percet siet – reggeli késéseket redukálandó. Jó! Akkor mégsem hagyják ki a fiúk Istennek ezt gyönyörű szombatját a hasznos munkából! És tényleg. Én is, mit lopom itt a napot! – kelek ki nyújtózva, és szívok mélyet a reggeli kipufogógáz-mentes levegőből – csukott ablaknál! Többé nem követem el azt az ordas hibát, mint kezdetben, ideköltözésnél, hogy felkelés után szellőztetni merjek, pont a legnagyobb munkagép-erőlködések kellős közepette!

Ha a zajok felül is írják a hétvége-hangulatomat, a napsütés okozta örömöm azért még élteti a szabadság szellemét… Míg közelebb nem lépek az ablakhoz, ahol először még csak a 2 hete tervezett ablakpucolás jut eszembe a gyerekkéz-nyomos, Chemotox-foltokkal tarkított ablak látványáról (-Jól van na! Nem rég szerelték föl a szúnyoghálókat!), amire az előbb hálatelt szívvel említett napsugarak hívják föl figyelmemet – eléggé tapintatlanul. Mi másra is lenne jó egy szabad szombat, mint ilyen mulasztásokat is pótolni!

Épp csak egy pillanatig időzök a gondolatban, hogy vajon vettem-e ablaktisztítót a múltkor vagy csak akartam, máris felcsendül az előbbieknél sokkalta édesebb, ámde nem kisebb stressz faktorral együtt járó hangocska: „Anya, kérek mézes tejecskét, langyosat, sokat, légy szíves!”… merthogy, nincs itthon tej. Persze, tegnap késő este már semmit sem kezdhettem azzal a ténnyel, hogy a délután vásárolt 1 literből a reggeli kávéba se jut… Hiába, a fejlődésben levő szervezetek növekedése nemcsak a kinőtt nadrágok és cipők számában mérhető.

Hát akkor – pattan ki fejemből az isteni szikra -, kössünk össze kellemest a hasznossal: Mi sem jobb egy szombat reggeli biciklitúránál jó levegőn, napsütésben! Testmozgás, együtt a gyerekekkel! — – „Nagybevásárlás a nagyboltban”. Már csak azt a két nem elhanyagolható apróságot kell valamiképp áthidalnom, kreatívan, hogy a nagyobbik még alszik, a kisebbik pedig már éhes, méghozzá tejecskére de azonnal. Nincs is hálásabb dolog a szombat reggeli gyerek-ébresztésnél, amikor még csak arra sem hivatkozhatok, hogy ha nem, akkor elkésel a suliból! Na, de mire ebből a gondolatból aggodalom kerekedhetne, segítségemre siet a kicsi, aki a senkivel össze nem téveszthető üvegrepesztő frekvenciájával ismétli meg előbbi, diszkrét kérését felém. Ébresztő letudva.

Röpke egy órával később, ami alatt sikerült nagyobbik lányomat ágyból ki, ruhába bele-; kisebbik lányomat hisztiből ki, bicikliülésbe belevarázsolni; és túl vagyunk már ezernyi zsarolásból fakadó ígéreten is (a gyerekek agya elképesztő gyorsasággal képes kapcsolni megsértődés és haszonhúzás között, egy dörzsölt anya számára is sokszor észrevétlenül!)… végre mehetünk!

De jó! Lesz minden, mi szem-szájnak ingere: tejecske, vajacska, sóskifli, ablakpucoló… nagy plüssállat, kis plüssállat… Csak a legszükségesebbek! Meg persze a túra: jó időben, napsütésben biciklizni.

És valóban. Makón, biciklisnek lenni jó dolog! A hétköznapi sofőrködés, a parkolás viszontagságai, a körforgalmak előtti gyomorgörcsök, az elkényelmesedés után legalábbis, időnként, hétvégi bringásnak állni Makón, élvezet.

Mondjuk, kicsit nehezíti az élményt számomra az a körülmény, hogy míg a kisebbiket próbálom rábeszélni arra, hogy a gyerekülésben helyet foglaló, nem elhanyagolható testtömegéből fakadó egyensúlyozási problémáimat ne fokozza még ficánkolással is; addig a nagyobbikat, aki – mondván, hogy a görkori jobban edzi az ember lábát, mint a bicikli – folyamatosan, verbálisan kontrollálom: „Vigyázz, most lyuk jön!” (= hiányzó járdadarabok), „Ugrató!” (=akadálymentesített járdaszél), „Járda lezárva!” (=kerékpárútról föl az autóútra) stb. Mert, hát igen, a görkori általi „láberősítést” jobbára felülírja az élmény lehetősége, ami azzal jár, hogy „Anya száguld velünk, mint a szél! Kafaaa…”, szóval húzom. Így aztán, a szép időben testmozgást, leginkább anya végzi. Sebaj, fogyózni sosem lehet eleget!

Összességében, mire a Szegedi utca egyik széléről a Tescoig elér az ember lánya biciklivel, kisgyerekkel hátul, nagy görkoris gyereket húzva, egyrészt jogosan megveregetheti a saját vállát, főleg, ha úgy abszolválta ezt a nem kis idő és út mennyiséget, hogy közben egyszer sem borult föl, ütött el gyalogost, ment neki semminek. Másrészt, mire az üzletben is végigtúrázza az utat két gyereket bevásárlókocsiban tolva, – ugyanis, ha valaki még nem tudná, görkorival tilos az áruház területére behajtani! – halványan érezhet izomláz mellett néminemű autó utáni sóvárgást…

De mire delet kongat a harang, és a visszautat is megtesszük, minden izzadságot, szívbajt, lábikragörcsöt, üres pénztárcát fölülír és még a „nagyon kell nekem!”- plüss-szerzemények miatti örömöket is hajazza a közös családi túra élménye. Nem baj, hogy csak szombat reggeli nagybevásárlás címén! Makón biciklizni jó.