Hírek

65 év után oldódott meg az iskolacímer titka


Szabó Anita – Makó



Ipolyság, Kassa, Komárom, Munkács, Ungvár, Beregszász, Érsekújvár, Léva, Rozsnyó, Losonc, Krasznahorka, Fülek és Rimaszombat települések küldtek földet Kubinyi Zoltán igazgató felhívására a makói Szent István téri iskola emlékművéhez, amelynek része volt az a mészkő kiscímer, amely tavaly került elő épületfelújító munkák kapcsán. Akkor senki nem emlékezett a jelkép egykori helyére és arra sem, mi történhetett vele, ugyanis hiányzott róla a Szent Korona. Ezt a rejtélyt oldotta meg dr. Pásztor Jakabné Kubinyi Ágnes, aki 65 esztendő után, a héten látogatott el a SZIGNUM-ba, gyermekkora kedves helyszínére. Nem csupán szóban idézte fel az emlékeit, de régi, kuriózumnak számító képeket is hozott magával.

– A címer abba az emeleti mélyedésbe került vissza, ahol eredetileg volt, de akkor egy nagyobb emlékmű részét képezte. Alatta egy üvegtálban 13 település földjét vegyítették össze, ami előtt egy Nagy-Magyarország tábla állt, amelyet ki lehetett világítani. Az összetartozás szép üzenetét hordozta ez az emlékmű, amelynek talapzatán azoknak a városoknak a nevei voltak olvashatók, akik édesapám felhívására földet küldtek az 1938-39-ben hazánkhoz visszacsatolt területekről. Mindebből mára csak a kiscímer maradt, ami kalandos úton menekült meg – mesélte egy krimi izgalmával Ágnes néni a történetet.

Kubinyi Zoltán, a címert elrejtő igazgató és felesége.

– Az épület első emeletének végén ugyanis egy szertár volt, abból nyílt egy kisajtó a tornaterem álmennyezetére, amire a gazdaságosabb fűtés miatt volt szükség. Itt rejtette el édesapám 1945-ben azokat az értékeket, amelyről azt gondolta, később megsemmisítették volna: a címert és a két iskolatáblát. Ezután az ajtót befalazták és egy nagy tároló szekrényt húztak elé. Így maradhattak meg ezek a tárgyak; igaz, nem eredeti állapotukban kerültek elő és nem is a rejtekből. Hogy közben mi történt, nem tudom, azt viszont örömmel látom, hogy újra a helyükön vannak – nyugtázta az újonnan felavatott kőemlékeket.

Meghatottan járta végig az épületet az idén 81 esztendős Kubinyi Ágnes, aki 1950-ben volt itt utoljára. Mindenre emlékezett és séta közben szinte megelevenedtek előtte a falak. Édesapja, Kubinyi Zoltán, Glattfelder Gyula püspök meghívására érkezett Makóra, 1930 és 1948 között volt a Szent István téri iskola igazgatója.

– Azóta sok minden megváltozott: akkor a nővérek lakrésze mellett volt az elemi, Székely Nándor irányításával. Ezt a részt egy üvegajtó választott el a polgári fiúiskolától, amit az apukám, Kubinyi Zoltán vezetett, aki matematika-fizika szakos tanár volt és énekkar vezető. 1948-ban, az államosításkor általános iskola gyűjtőnéven összevonták a két intézményt és ő még egy évre maradhatott igazgató. Utána áthelyezték a Kálvin téri református polgáriba, mondván, ne legyenek rá rossz hatással a klerikális szülők, majd két év után a gimnáziumba hívták fizikát tanítani, ezután költözött Szegedre az egész család.

Ágnes néninek rengeteg szép élménye fűződik a makói épülethez.

– A Szent István téri iskolába csak négy évig jártam, az elemit végeztem itt, utána pedig a Szegedi utcai Zrínyi Ilona polgárit. Az Iskola utcai szolgálati lakásban laktunk, amit négy osztályteremből alakítottak ki a nyolc-, majd nagyapámmal együtt kilenctagú családunk számára. Nagyon jó volt itt élni, az akácfás-téglás udvar nyáron egy csoda volt, iskolásat játszottunk az utcabeli gyerekekkel együtt. Kaptunk apukámtól iskolatáblát, krétát, padot, én voltam a tanító néni, adtam házi feladatot is. A szüleim is mindig jó szívvel emlékeztek vissza a makói évekre. A Katolikus Körben – ma Kelemen ház – sokszor rendeztek jótékonysági alkalmakat, ahol felléptek ők is. Anyukámnak szép hangja volt, énekelt, édesapám pedig gitáron kísérte – idézte fel nevetve.

Persze ez az időszak nem csak gondtalan vidámságot tartogatott. 1944-ben, a szovjet csapatok bevonulásakor kemény harcok folytak a városban is. Az Iskola utca lakói az intézmény pincéjében kerestek menedéket.

– A most ebédlőkként használt alagsorban 120-an laktunk ezekben a nehéz időkben, ami nem volt veszélytelen. Ugyanis a szomszédságban lévő templom tornya minden időben jó kilátóhelyként szolgált a csapatoknak, mert kiválóan rá lehetett látni belőle az országútra, a hídra. Ide nagyon sokszor lőttek, a vonuló katonák sokszor laktanyának nézték az iskolát is. Ezért fordulhatott elő, hogy eltalálták az épület kéményét és a lehulló darabjai elől az utolsó pillanatban ugrottam el az öcsémmel. Utána remegő lábakkal botorkáltunk az udvarról le a pincébe. Mindig felemlegetjük ezt az esetet, ha találkozunk. A külső körülmények ellenére ez a hely egy kis sziget volt, ebben az iskolában soha nem volt békétlenség – fejezte be az emlékezést Ágnes néni.