Árgyelán Diána Blog

Reggeli csúcs két gyerekkel


7:40…

Még két körforgalom, és ha a Bartók előttit 4 perc alatt sikerül teljesíteni, akkor becsengetésre pont odaér a gyerek. Ergo, a sorakozót futva is épp le fogja késni. Ám, ha történetesen nem ma van szerda, amikor angollal kezd a 3.b, nem írják be neki az igazolatlan órát!

… De jó, egy körforgalom teljesítve! Itt, ilyen idő tájt, lassan lépkedő, reumatológustól a fürdőbe beutalóval tartó néni, bácsi szerencsére még kizárt. Ellenben minden biciklis gördülékenyen, szétnézés nélkül és magabiztosan suhan át a zebrán! Ez a kis adrenalinbomba.

Vajon a még a túlsó sarkon tartó srác, aki őrült tempóval teker, ideér-e, mire én kifordulhatnék a körforgalomból, vagy se? Vagy épp akkor csattan majd össze a gyalogosok közt elszántan szlalomozó bringás egy másikkal a zebra kellős közepén, amikorra az út/idő/sebességét pontosan kiszámítva gyorsítok vagy lassítok? S a váratlan “ottmaradás” miatt tömegkatasztrófa okozója leszek-e hirtelen?

– … Nos, ezek a bizonytalansági tényezők a reggeli pörgésben még direkt jól is jönnek egy 2 gyerekes sofőrnek. Akinek a figyelme a másodperc tört része alatt futja át a pntos időt is jelző műszerfal óráját, a villogó üzemanyag kijelzőt, és a visszapillantóban az előbbi fékezésnél épp hogy csak satufékkel belénk nem hajtó autó túlságosan közeli képét…

Még 3 és fél perc…

– Indexeltem?! Kettővel mögöttünk rendőr jön – miért lepődök meg, hisz Makó „rendőrváros” – hány ezer is, ha kiszúrta, hogy irányjelzés nélkül hajtottam ki a körforgalomból? Hideg verejtékre szerencsére nem nagyon hagy időt a hátsó ülésen helyet foglaló két grácia. Épp ekkor  vesznek össze azon a kérdésemen, hogy melyikük morzsálta tele jobban az ülést az alatt a 2 perc alatt, amíg a pékségtől idáig elértünk. A morzsálást persze megint csak a rendőrök miatt veszem észre, amikor hátrafordulok, hogy meggyőződjem arról, csak az index használatának elmulasztásáért kell majd perkálnom, vagy a gyerekeket is elfelejtettem induláskor bekötni?

Az „Anya, már nem kérem, hova rakjam a maradékot?” és az „Ugye most nem oviba megyünk?!” kezdetű nyavalygások lereagálása szinte felüdülés az idegrendszerem számára, mintegy kioltásaként a rajtam egyre jobban elhatalmasodó pániknak, hogy „Tuti nem érünk oda 45-ig”.

Egyesben vánszorgunk el a Bartók előtti körforgalomig, nem baj! Szinte már látszik az alagút vége – akarom mondani a körforgalomból vezető kiút – messziről, csak odáig kell valahogy eljutni és meg vagyunk mentve! Kuplung kinyomva, gázra készen… Még egy anyuka lelép a két kicsijével… Még egy biciklis is átsöpör szétnézés nélkül… Na most a másik oldalról lépnek le… Biciklis… biciklis… biciklisek… – Miért nem száll le senki?! Tudják, hogy nem nekik van elsőbbségük?! Na ez legalább megköszönte!

-„De jó lehet Makón biciklisnek lenni!” – Most beállt a körforgalom közepe.  Hét nem igaz, hogy senki nem akar hamarabb kikanyarodni… Ezt nem hiszem el, hogy a kutya is a zebrán kel át! Oké, most nem néz ide a forgalomirányító rendőr, megyünk!

7:46: a sulinál vagyunk. Nem is rossz eredmény! Örömömet külön fokozza az, hogy az iskola előtti, gyakorlatilag egysávos úton a csúcsforgalomban keresztül-kasul tekergő bicajos gyerekek és út szélén elsősöket kísérgető szülők közül egyet sem ütöttünk el .

Mission impossible, azaz lehetetlen küldetésem – teljesítve! Gyomorgörcsöm félig felenged, már csak az ovit kell úgy letudni, hogy én is csak a minimális, szokásos késésemmel kezdjem 8:10-kor a napom.

Persze, mire mindenki a helyén, szentül megfogadom magamban, hogy másnap semmilyen könyörületnek helyet nem adva, 15 perccel korábban ébresztem a gyerekeket. Hogy indulásnál a „De anya, én lábujj-köztes papucsba megyek! Följött harisnyára is!” és „Az alvósodat is elraktuk?” kérdések között a be nem tervezett biliztetés is ráérősen beleférhessen.