Makó

A rájuk hagyott tájhoz idomul a jövő generációja


Oláh Nóra – Makó


A budapesti tájépítész, a Makovecz téri park tervezője többször is tartott vetített képes bemutatót, mint a nyolcadik éve működő NATURA Marosmenti Művésztelep meghívott előadója.

Legfrissebb előadásának egyik része – áttételesen – a Barcsay-tiszteletadás folytatásának is tekinthető, hiszen a „KÉZ” állt az elemzés fókuszában. Kezünk őstörténete, hetvenmillió évnyi fejlődése akkortól, amikor az ember felegyenesedésével végre szabaddá válhatott – illetve a régi dilemma arról, hogy az agyunk vagy a kezünk bír-e nagyobb fontossággal…

Az első emlékezetes kézjelkép a földművesé lehetett, amely a tervezett munka, a teremtő fantázia és a kreatív kéz együttműködésének megtestesülése. Vitruvius: Tíz könyv az építészetről című művének tanúsága szerint a földművelés már az épített hajlék kialakulása előtt létezett, vagyis a kezünk első hasznos ténykedése ehhez köthető. A földművelés rendjéből születtek azután a díszkertek, más szóval a tájépítészet minden további eredménye innen ered. Sőt egy egyetemes kulcsfogalmunk, a ’kultúra’ szó is ebben gyökerezik, hiszen a latin ’colere’ (=művelni) igéből származik, amely alapvetően a föld megművelését jelenti. A bibliai kert is nagy események színtere: a teremtésé, a fogantatásé és a bűnbeesésé.

Lám, így fonódik össze a kert és a kultúra… és persze a kéz is, amely műveli, amely nyomot hagy maga után. És amely nemcsak termelőeszköz, hanem a gesztusok legbeszédesebb kifejezője, néma artikuláció is: segít, instruál, megjeleníthet összetartozást, megrendültséget, harcos kiállást, vagy éppen lemondást. A kéz fokozott jelentőségű a fiziológiás hiányokkal küszködőknek: jelnyelv, verbális kommunikációs eszköz, meghosszabbított érzékszerv a rászorulók számára.

A kéz kifejező erejét a művészet is számos formában megjeleníti – az előadó egyik jellemző példaként Michelangelo Mózest ábrázoló szobrát említette, de a táncok gesztusnyelvében is fontos szerep jut a kezeknek.
Török Péter a belső tér szerves folytatásának nevezte a tájat, melynek természetes és épített részleteiről – pl. színházak, zikkuratok (=lépcsős templomok), függőkertek, hajót idéző elemek – illetve azok szerepeiről beszélt. Az egyes művészettörténeti korszakokra sajátos, rájuk jellemző térrendezés emlékeztetett – ugyanakkor ezek a korszakok is egymásra emlékeztek, vágyakoztak: rómaiak a görögökre, reneszánsz kor az antik Rómára…

– A táj elvesztése önmagunk elvesztése, az emberiség önmagán ütött sebe -, állapította meg a tájépítész az előadás végén, majd hozzáfűzte: A következő generáció arca ahhoz a tájhoz idomul, amit rájuk hagyunk – ez a tulajdonképpeni tájörökség.