Makó

Nyílt levél Farkas Éva Erzsébetnek!


“Tisztelt Polgármester Asszony!

Makói mérnökként és közgazdászként fordulok önhöz, úgy is, mint olyan lokálpatrióta értelmiségi, akinek fontos a városa sorsának alakulása. A város fejlődésének, ill. sorvadásának legfőbb mérőszámát a lakosság számának alakulásában látom. E tekintetben sajnos a látott kép aggodalomra ad okot. Az elmúlt húsz évben a lakosság kétharmadára sorvadt és ez már nem magyarázható a természetes csökkenéssel, a kis születési számmal. Ebben, a mintegy 10-12000 főben, már nagyobb részt képviselnek az elköltözöttek, a gazdasági okokból a városukat elhagyni kényszerülők. Mivel az ország lakossága lényegesen kisebb mértékben csökkent, megállapíthatjuk, hogy átlagban más településeken – beszéljünk most városokról – jóval nagyobb a település eltartó képessége, ezért oda áramlik a munkaerő, míg az erőforrásaival rosszul gazdálkodó helyekről kénytelen a megélhetését nem találó elköltözni. A megoldást kereshetjük a külső okokban, de kézenfekvő, ha a magunk szerepét, a lehetőségeinket elemezzük elsőként.

Évtizedek óta hangot adtam annak a véleményemnek, hogy a város vezetése akkor jár el helyesen, ha a megszerzett forrásokat a makói polgárokon keresztül hasznosítja. Ebben az esetben a megszerzett pénzek növelik az eltartó képességet és ezzel megőrzik a helyben maradás lehetőségét. Lokálpatrióta városvezetés nem teheti meg azt, hogy „messziről jött emberek” ígéreteinek bedőljenek és a beharangozott siker érdekében nekik adják a feladatokat és persze ezzel a megélhetési forrást is. Nyilvánvaló, hogy a hagymaház beruházással kezdődő fejlesztésekről egyből megállapítható, hogy azok mind, mind „messziről jött”, máshol élő embereken keresztül valósultak meg. Ez a városban még a 90-es években létező, mintegy 500 főt számláló, építőiparnak végét jelentette, mint ahogy az akkor még lényegesen nagyobb számban lévő értelmiségnek sem hagyott munkát. Hogy a nagyságrendjét is érzékeljük, mintegy 40 milliárd Ft-ról van szó, aminek a fele maradhatott volna a városban, ha kellő időben felismeri a város vezetése azt, hogy erre szükség van. Sok helyen felismerték ezt és ma meg is látszik a városukon.

Akkor, amikor egy fejlesztésre szakosodott iparág forrásairól beszélünk, nem elég kizárólag az elsődlegesen érintettek létszámát figyelembe vennünk, hanem annak tovagyűrűző hatását is érzékelnünk kell. A beruházási munkán dolgozók megkapván a bérüket, azt helyben költik el. Ez a fizetőképes kereslet azután megjelenik a kereskedelemben, ezek kiszolgálóinál, a terméket gyártóknál, egészen az adózásig, amiből pedagógus bér lesz, egészségügyi ellátás lesz, stb. A kifizetett bérek hatására helyben maradnak az ebből részesedők, ami hatással lesz az óvodák, iskolák tanulólétszámára és még számtalan hatás mutatható be, ha egy beruházásból származó pénzt helyben élők valósítanak meg.

A gazdasági szereplők olyanok, mint a haszonállatok. Minden nap etetni kell őket. Nem lehetséges az, hogy hónapokig, évekig nem adok megrendelést, majd előjövök azzal, hogy itt van egy munka. Lám, lám a makóiak nem bírnak ezzel. Egy döglött lóba hiába rúgok bele, hogy most kellene húzni a kocsit, ha évekig nem adtam neki enni. Ezzel a példával is szeretném érzékeltetni, hogy a lakosság szám csökkenésének visszafordítása nem csekély feladat, de nem tehetünk mást, ha a város jövőjét tekintjük. Helyre kell állítani az eltartó képességet!

A múlt században élt a világon legtöbbet emlegetett közgazdász, J. M: Keynes. Elmélete szerint recesszió esetén a gazdaságot nem hagyhatjuk az önmaga szabályai szerint fejlődni, mert ez további sorvadáshoz fog vezetni. Szerinte ilyenkor a beruházások állami elindítása, a külső erőltetett megrendelések hozhatják ki a gazdaságot a recesszióból. Az ő elmélete nyilvánvalóan arra épült, hogy a megrendeléseket a hazai vállalkozások fogják megvalósítani.

Az olyan beruházások, mint a fürdő, vagy a hagymaház hozzájárultak az ország fejlődéséhez, de nem a makói gazdaságon keresztül, hanem azoknak a településeknek a polgárait segítették, ahonnan a megvalósítók jöttek. Nekünk maradt a fenntartás. A Hagymaház építéséből, tervezéséből, projektvezetéséből szinte semmi nem került ki a városból, ugyanakkor az átadása után akkora rezsiszámlát jelentettek a városnak, mint az akkori összes oktatási intézménye együttesen.

Remélem e hosszas bevezető után érthetővé vált az, hogy segíteni szeretnék ezzel. Azt látom, hogy a feladat nem egyszerű. Egy tetszhalott állapotból kell feléleszteni a makói gazdaság fejlődésének motorját, az építőipart. Mára ennek nyomai sincsenek – elnézést kérve a kisebb, még életben lévő iparostól – , de ők ebben az állapotban aligha lesznek képesek a szükséges méretűre fejlődni önmaguktól. Mesterséges beavatkozásra van szükség. Elsősorban arra, hogy minden, hangsúlyozom, minden fillért itthon kell tartani. Ha szükséges előleggel, ha szükséges eszközzel segíteni kell az azonnal hadba foghatóakat. Szükséges lenne egy ütőképes vállalkozás, mondjuk a Városgazdálkodás keretein belül, kapacitásokat létrehozni és azokat ellátni feladattal. Bőségesen van mit tenni. Elavult a belvíz elvezetési rendszerünk, a város tulajdonában lévő épületek felújítása elmaradt a szükségeshez képest, lehet folytatni a járdaprogramot, életet kellene vinni a most üres épületekbe és mire egy újabb nagyberuházás indulna, akkorra egy begyakorlott, ütőképes vállalkozást fejleszteni a meglévőből.

Addig is minden erővel azon kell lenni, hogy a meglévő forrásokat a helyieknek adjuk. Van kellően képzett pályázatíró, van kellően képzett jogi iroda a szerződésekhez, van használható mérnökcsapat a tervezésekhez, de természetesen ez érvényes a rendezvényszervezéstől, a munkaerő toborzásig, mindenre. Sok kicsi sokra megy. A nagy egész a részdarabokból áll össze és ezeket kell szem előtt tartani.

Vezérelje ez a szemlélet a döntéseiket!

Kávási Mihály
okl. építőmérnök, közgazdász
makói lakos