Makó

Sikerrel működik a Makói Irodalmi Szalon


Oláh Nóra – Makó

– Ha valaki egy másik helyszínre “viszi át” az életét, óhatatlanul a saját hivatása és érdeklődése szemszögéből vizsgálja meg először az otthonául fogadott új települést. Így, a frissen érkezők nézőpontjából. Te milyennek láttad Makót, amikor Budapestről ide költöztél?
– Számomra élhetőnek. Ami a legfontosabb, hogy sikerült találkoznom jó és segítőkész emberekkel, olyanokkal, akik érzékenyek  és befogadóak a művészetekre. Nyilván azért figyeltem az itt lakókat ebből a szempontból, mert Pesten is az életem fontos részét jelentette az irodalom, a zene vagy a képzőművészet iránti érdeklődés. Még ott, 2004-ben egyesületet hoztam létre, melynek célja a kultúra  közvetítése volt,  különösen a VI. kerületben élők számára.

– Hogyan érlelődött meg az Interaktív Irodalmi Szalon megalakításának gondolata?
– Az irodalmi szalont más formában ugyan, de már Pesten is sikerrel megvalósítottuk, így azt gondoltam, miért ne lehetne itt is megtenni? Kicsit kísérletező jelleggel, ugyanakkor eddigi tapasztalataim és megfigyeléseim felhasználásával láttam hozzá a szervezéshez. Forgó Géza, a József Attila Múzeum és Könyvtár igazgatója nyitott volt az ötletre, és megtisztelt a bizalmával, így létrejöhetett ez a kezdeményezés, amely éppen a napokban ünnepelhette megalakulásának első évfordulóját. Örülök, mert újra meg újra megtapasztalom, hogy tetszik a tagoknak – különben valószínűleg nem jönnének el…

– Egy-egy speciális időtöltés, tevékenység köré szerveződött társaságban egy idő után kialakul egy „törzsgárda”, vagyis egy olyan aktív mag, amely ambíciójával a mértékadója és a motorja lehet a közösségnek. Úgy sejtem, ez a Szalon történetében sincs másképpen…
– Különösen nagy értéket képvisel Rozsnyai János író és Janáky Mariann költőnő jelenléte, akik egyszeri bemutatásuk után is gyakori vendégei a Szalon programjainak, mondhatnám “szakmai-szellemi” atyja és anyja a fejlődni vágyó amatőröknek. Van olyan tagunk, akire különösen büszkék vagyunk: Kis Mónika, három beadott pályázatából három díjat hozott el. A Drámaműhely és Felolvasószínház drámapályázatán 3. díjat nyert Hétköznapi történet című művével. (Jelenleg épp szereplőket keresnek a darab bemutatásához Székesfehérváron!) A „Fények vakondja” című irodalmi pályázat a 2. helyet hozta számára, a Jeles napok című  kisprózájának köszönhetően, az Igen című írásával pedig a Mécs László Irodalmi díj 3. helyezését érte el.

– Hogyan jellemeznéd az irodalmi körben eltöltött órák hangulatát?
– Egy valódi szeretetteljes közösség kezd kialakulni, ami önmagában is segíti, bátorítja az amatőröket. Apróbb súrlódások természetesen adódnak az összejövetelek során, hiszen még „meg kell tanulnunk” egymást, ki milyen érzékenységgel képes befogadni, illetve milyen toleranciával tudja átadni kritikai megjegyzéseit. Ez azért kulcsfontosságú, mert az amatőr résztvevők között is mindenki a maga szintjén várja az értékelést első szűrőként, és nem szabad elvenni a kedvét senkinek az írástól. Mégis, akik kezdeni is akarnak  valamit írásaikkal, vállalniuk kell a megmérettetést, szükséges látniuk erényeiket és hiányosságaikat, ismerniük kell a megjelentetések lehetőségeit. Ebben kapnak nálunk segítséget. Ráadásul mindez tényleg kellemes, szinte családias – és egymást is „megihlető” – légkörben történik. Fiatal, igen tehetséges szalonos barátunk, Trauer János karácsonyi versében meg is énekelte Rozsnyai Jánost, akinek barátsága nagyon sokat jelent számára.

– Voltak-e esetleg különösen emlékezetes pillanatai, formabontó mozzanatai ezeknek a találkozóknak?
– Egyik alkalommal Tatár Rózsa írónőt  és munkásságát mutattam be a közönségnek, és maradt időnk egy felolvasásra is. Rozsnyai János egy nagyon szép novellát hozott, melynek témája, sajátságos fordulatai, személyes megtapasztalásai az 1970-es árvízről szóltak. Mindez egyéni, fel nem dolgozott emlékeket, élményeket váltott ki a hallgatóságból, sokan elérzékenyültek, köztük én is. Nem lehetett könnyű – sok bizonytalanság, félelem, de segítőkészség összefogás, sőt még szerelem is kísérte az eseményeket. Csak ültünk és hallgattunk…bizony, torokszorító volt.

Tatár Rózsa is vendégeskedett a Szalon rendezvényén. (Fotó: József Attila Városi Könyvtár)

– Mi az üzeneted a bátortalan írogatók és az ambiciózus próbálkozók számára? Másképp feltéve a kérdést: van-e szükség  közösségi háttérre a boldoguláshoz?
– Szerintem, aki úgy dönt, hogy leírja érzéseit, gondolatait, már sokat tett magáért. Ha úgy érzi, szívesen megosztaná másokkal is, netán bizonytalan az írásai minősége felől, feltétlenül jöjjön el a Szalonba, ahol segítőkész irodalomkedvelő közösség várja, minden hónap utolsó szerdáján délután 5 órakor a városi könyvtárban.