Makó

Emberi sorsok – lencsevégen


Oláh Nóra – Makó

Schmidt Andrea közel 30 esztendeje munkálkodik a Délmagyarország című napilapnál, így a fényképezőgép elmaradhatatlan eszközévé vált. A jelenleg a fotó rovatot vezető művész számára mindig is az ember állt a figyelem fókuszában, a maga szűkebb-tágabb környezetével, mozdulatába vagy arcjátékába belesűrített történetével, küzdelmes, megrázó vagy örömteli életeseményeivel. Ezek a képek mindenképpen jóval többek, mint a célszemélyekről szóló tárgyilagos dokumentumok vagy szerencsésen elcsípett pillanatok. Az itt kiállított fotókban a láthatatlan tartalom is testet ölt – ahogy az írásban is a sorok között képes megbújni a valódi üzenet.

Schmidt Andrea számára mindig az ember áll a fókuszban.

Elsőrendű fontosságú számára a hit, amely több alakban is megnyilvánul: lehet hinni egy jó mérkőzés sikeres kimenetelében, a család lélekmegőrző szerepében, az életünk során elvégzett jó cselekedetek értelmében. Az istenhit jelentősége és jelenléte mellet az összetartozás légköre, az egymás felé tett szép emberi gesztusok is megjelennek például a „Csíksomlyó”-képsorban. Az alkotó is részese volt ennek a zarándoklatnak, és fotósorozatával olyan magával ragadó atmoszférát teremtett, mintha magunk is jelen lennénk az eseményen. Külön kiemelte kedvenc képét, az átszellemült arccal imádkozó idős csángó asszony portréját.

„A csönd átalakítja az ember”, fogalmazta a zarándoklat hangulatára visszaemlékezve: „Ilyenkor belemélyed a gondolataiba, majd átéli a célhoz érés lelki-szellemi kiüresedését. Visszatérve aztán megállapítja, mennyire értelmetlen is az őt körülvevő nyüzsgés…”

Sportfotói között – bár humoros, könnyedebb hangvételű munkákat is választott a kiállításra – legmegkapóbbak a világsajtót is bejárt Marian Cozma-sorozat képei voltak. A fotók üzenete itt is az összekovácsolódás, a tragédia utáni egymás felé fordulás. Erőteljes hatású még a vízilabdajáték lendületét és küzdelmét egyetlen jól megragadott pillatatban bemutatott fénykép is.

Az idős emberek magányát, kiszolgáltatottságát torokszorító, és képi szűkszavúságukban is sokatmondó alkotások dokumentálják: az ember és állat egymásra utaltságát a „Lakótársak”, míg a kórházban fekvő, és már talán végleg távozni készülő betegek sorsát a „Költöztetés” fekete-fehér képsora. A néhol groteszk börtönfotók egyik legérdekesebbje a Platont olvasó rabról készült felvétel volt. A hálón keresztül fotózott másik alkotás átvitt értelmű jelentést is kapott, hiszen érezhető rajta a „kifogott hal”- asszociáció.

A képeit számos pályázati díjjal jutalmazott fotóriporter-fotóművész ars poeticája éppúgy mély gondolattartalmakkal bír, csakúgy mint a kiállításának anyaga: „Ha ráléptünk egy útra, azt mindenképpen járjuk végig, bármilyen rögös is; szirénhangoknak engedve ne hajoljunk el róla. Nem szabad megalkudni, és éppolyan tisztán kell megérkezni, mint amilyen tisztán elindultunk.”
Schmidt Andrea fotókiállítása október 20-ig tekinthető meg a Hagymaház első emeleti pódiumtermében.

Képek a kiállításról.