Bojtor Boglárka – Makó

– Mikor döntötte el, hogy művészeti pályára készült? Mi motiválta ebben?
-Már kisiskolás koromban vonzalmat éreztem a művészet iránt. Nagymamám tanított rajzolni, emlékszem amikor a hóvirágot elém tette, és azt közösen papírra vetettük. Nagypapám szórakozásból festett, ezek a képek máig az emlékezetemben maradtak, sokszor álmodtam is velük. A családunkban többen is pedagógusok voltak, tehát sok minden közrejátszott abban, hogy ilyen pályán induljak el. Talán a legnagyobb lökést mégis a Szent István téri iskolában rajztanárom, Jámborné Balog Tünde adta. Vele együtt rengeteg technikát kipróbáltunk, nagyon szerettük őt. Ekkoriban érlelődött meg bennem a gondolat, hogy rajztanár leszek – mondta Gilinger Katalin.

-Hogyan alakult az élete a diploma megszerzése után?
– A diploma megszerzése után a Bartókban kezdtem el dolgozni, és harmincnyolc évig ott is maradtam. Emiatt szerencsésnek mondhatom magam, főként az oda járó tanítványok miatt. Nagyon élveztem a munkámat, sokat tanultam a gyerekektől, az ének-zenét is nagyon szerettem, bár nem műveltem. Azóta is, ha arra sétálok és az ablak alatt megüti a fülemet a kórus hangja, eszembe jutnak a régi szép emlékek.

-Mit gondol, hogyan lesz valakiből jó tanár?
– Én személy szerint sokat tanultam a gyerekektől. Láttam, ahogy a tehetséges iskolások mennek maguktól, csak meg kell találnunk azokat az ajtókat, amiket kinyitunk nekik, és így elindítjuk őket egy úton. Nagyon fontos, hogy a tanárok, és diákjaik között működjön az oda-vissza tanulás.

– Hogyan került kapcsolatba a művészteleppel? Milyen kedves emlékek fűzik oda?
-Természetesen Tünde nénin keresztül, akinek nagyon sokat köszönhetek. A rendszerváltáskor a makói művésztelep újraszervezésénél ő választott maga mellé vezetőtársnak. Ennek szakasza tizenhat évig tartott. Főként a határon túli magyar művészekkel dolgoztunk együtt, ebből az időből hatalmas gyűjtemény maradt ránk, amit már többször kiállítottunk. Akkoriban is sokat tanultam az alkotásokon keresztül, és embertársaimtól is. Láttam, ahogy a vajdasági, és az erdélyi magyar, akik korábban nem ismerték egymást, megtalálják a közös hangot. Ezt akár egy történelmi találkozónak is fel lehet fogni.

Gilinger Katalin Jámborné Balog Tündével együtt vezette a Makói Művésztelepet.

– Évtizedek óta részt vesz a művészeti nevelésben, és a kultúra szervezésben. Miben nyilvánul ez meg?
– Minden a Bartókban kezdődött, a kulturális szemlére az összes iskola készült, és én voltam a bizottság elnöke, habár sosem szerettem másokat értékelni korábban. Később vers-, és prózamondó versenyeken zsűriztem, majd egyre több kiállítást megnyitottam. A város kulturális múltja is mindig érdekelt, hogy vajon milyen múzsák ihlette művészet jött itt létre, és ezt hogyan lehetne tovább vinni. A rendszerváltás után a Polgári Kör alapítói között voltam, ahol Makó polgárságának művészeti nevelése körében kaptam feladatokat. Idővel egyre több alapítvány, és civil szervezet részese lettem, de ezeket nem tartom dicsőségnek.

– Mivel foglalkozik mindennapjaiban?
– Mindig hajt valami, hogy szebbé tegyem az emberek életét. A lakberendezés is érdekelt egész életem során, gimis koromban anyukám kék konyháját piros bútorral tarkítottam. Nyugdíjas éveimre kiteljesedtem, és Szegeden tanítok lakberendezést, ahol minden óra más, nem vagyok tanmenethez kötve. A trendi helyett egy harmonikus világ megteremtésén fáradozom, ahová persze utóbbiból is szükséges néhány elem. Sokat olvasok,most éppen az erdélyi művészet van soron.

– Amikor megtudta, hogy kitüntetést kap, hogyan reagált?
– Természetesen örültem neki, bár nagyon meglepődtem. Számomra mégis egyik tanítványom levele jelenti életem legnagyobb kitüntetését, melyben megköszönte hajdani fáradozásomat. Minden visszajelzésnek örülök. Szerencsére valami fáradhatatlan erő folyamatosan hajt, hogy változtassak ezen a világon.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on google
Google+
Share on linkedin
LinkedIn
Share on pinterest
Pinterest