Hírek

Vidám makói pillanatok


1.: Síró kislányát terelgető asszony kért némi pénzt, éhező gyerekére hivatkozva a minap a makói Korona közelében. A gyerek szurtos, pityereg, s bizony meglehetősen sovány. Ám amikor felajánlom, hogy veszek nekik két zsemlét és némi felvágottat, az asszony átkokat szórva fordul sarkon. Néhány órával később már egymaga fal egy hatalmas hamburgert a főtér egyik padján.
2.: – Csak egy pár forintot kérek, kenyérre – állít meg egy kopott ruhás öregember a Maros áruház bejáratánál, s már majdnem megszánom. Készpénz ugyan nincs nálam, de a boltban eggyel több péksüteményt veszek, hogy az egyiket majd odaadom neki. Nagy hangzavarra lépek ki a boltajtón, az öregember épp a botjával fenyeget meg két hasonló korú asszonyságot, s közben fröcsögnek a szájából a csöppet sem hízelgő jelzők. Az asszonyok csak nem szépek, nem fiatalok, és nem makulátlan erkölcsűek, ahogy felmenő nőági rokonaik sem – legalábbis a bácsi szerint. Végül a szájtáti közönség közül egyvalaki szelíden, a nevén szólítva az átkozódót udvariasan hazaküldi – a hites feleségéhez.
3.: Zokniárus könyörög a Penny közelében, hogy vegyek már az árujából, mert ellopták a pénzét az buszállomáson, s most nem tud hazajutni Erdélybe. Szavaiból a nagy melegben előcsilingel a szép erdélyi táj, lankás, vadvirágos rétekkel, bivalyokkal, karóra fűzött kazlakkal, dolgos emberekkel, a parajdi sóbányával, az Anna tóval és a Békás szorossal. Felszüremlik bennük Herkulesfürdő, Farkaslaka és Korond főutcája a Küküllővel. Aztán visszatérek a valóságba, s megérdeklődön, hogy  mégis hol van az a haza. Mire nemes egyszerűséggel közli, hogy csak itt Pecicán (Magyarpécskán), félúton Nagylak és Arad között. Na ez aztán még nem Erdély, Így marad nála az összes zoknija.
4.: Nap kérdése a Posta utcán: Hogyan védekezik a nagy meleg ellen? Van aki azt mondta: azzal, hogy lehúzza a redőnyt, van aki ki sem mozdul napközben a vastag vályogfalú házból, de olyan is akad, aki munka közben több liternyi ásványvizet s megiszik, otthon többször is letusol, vagy kimegy a Maros-partra. Egy zakós férfi is méreget bennünket meg-megállva, majd odakép, s meghallgatja a körkérdésünket,. Bólogat kezében egy összecsavart iratgyűjtővel, majd szó szerint azt mondja, hogy ő csak a Szegedi Ügyvédi Kamara előzetes engedélyével nyilatkozhat. Bizonyára fontos elvtárs lehet, mert egyáltalán nem viszonozza a bemutatkozásunkat, de szemmel láthatóan nagyon-nagyon elégedett, hogy ő végre elmondhatta a sajtónak ezt a mondatot. Gondolom, éveken át készült odahaza, hogy végre megtehesse, s gyakorolt is szorgalmasan. Már el is képzeltük: mint a régi kabarétréfában, Lujza a feleség reggel megkérdezte: Te Jenő! Ebédre jó lesz ha csirkepaprikást készítek…? Mire az ember felelősségteljes hangon, arcán megdicsőült mosollyal felelte: “Erre a kérdésre csak a Szegedi Ügyvédi Kamara előzetes írásos engedélyével nyilatkozhatok.”
A felesége viszontválaszát már el sem mertük képzelni…

Azt írja az újság: