Makó

Két konyakot ért Puszta János makói Kádár fotója


Korom András – Makó

– Ön volt az, aki évtizedeken keresztül fotózta a makói rendezvényeket? Hogyan vált ez a kötelező feladatává?
– 1958-től dolgoztam a makói városi járási művelődési házban. Édesapámtól örököltem meg a fényképezés szeretetét, s csinálgattam is képeket eseményekről saját magam szórakoztatására, de különösebb cél nélkül. Amikor ezt megtudták illetékes helyen, akkor nyomatékosan megkértek, hogy ha érkeznek a városban nevesebb elvtársak, párt- vagy állami vezetők, akkor menjek el és készítsek fényképeket a történtekről. Persze amikor előhívtam a képeket, azokból az illetékes városvezetők azonnal elvették azokat  a felvételeket, melyeken szerepeltek. Persze a válogatásban nem a városi, hanem a személyes érdekek motiválták őket, szerettek a kor neves, közismert embereivel egy fényképen szerepelni… – mesélte Puszta János.

Puszta János kezében az egyik ünnepség dísztribűnjét megörökítő kép.

– Hogyan, vagy mivel honorálták ezt a kötelességül kapott feladatot?
– Miután mondtam, hogy ezzel nekem is költségeim keletkeztek (a film és az előhíváshoz szükséges felszerelések, vegyszerek ára), akkor dokumentációs fotós címen kaptam nyersanyag térítést, de cserébe köteleztek arra, hogy minden városi eseményről készítsek képeket, s azok zömét állítsam ki a főtéren ma is meglévő kirakatokban.

– Hogy ment mindez? Szóltak, hogy jön Komócsin elvtárs ekkor meg ekkor, ide és ide?
– Így volt, szóltak előre, általában a pártbizottságról. Közölték: jön ez vagy az az elvtárs. De nem azt mondták, hogy szeretnék, ha megfotóznám a látogatását, hanem azt: készüljenek fotók! Nem mondhattam nemet. Ilyenkor felmentettem magam a művelődési házbeli tevékenységem alól, s mentem fényképezni. Ha akartam, ha nem! Így aztán találkoztam és paroláztam az ország és a párt akkori majd összes vezetőjével.

– Milyen nevesebb embereket sikerült megörökítenie?
– Lázár György munkaügyi minisztert vagy éppen Kádár Jánost. akivel egyébként volt is egy érdekes esetem.

– Mégpedig?
– Két három nappal érkezése előtt a rendőrök átnézték a művelődési ház épületét, nehogy valaki bombát rejtsen el benne. Nekem először a KISZ bizottságra kellett átmennem, mert amikor Kádár Makóra érkezett, először ott fogadták. Ott találkoztam Kádárral, aki szokása szerint mindenkivel – így velem is – végigkezelt. Mikor végül átjöttek a művelődési házba, a személyi fő testőrjének szóltam, hogy szeretnék fényképezni, de az azt mondta, hogy szó sem lehet róla. Mire azt mondtam neki: fogadjunk, hogy csinálok közelről fényképet Kádárról! Azt mondta, áll a fogadás, a vesztes két konyakot fizet a másiknak. Amikor Kádár és kísérete felment a színpadra, én beálltam az ott felsorakozott városi vezetők közé. Ott is kezet fogott mindenkivel, s mindenkihez volt néhány szava. Amikor hozzám ért, azt mondta: mi már találkoztunk! Majd megkérdezte, hogy én csinálom a fényképeket az eseményen? Mire azt mondtam, hogy igen, én, majd megkértem, hogy közelről fényképezhessem le, itt a színpadon. Persze azonnal beleegyezett. Oda is intettem a főperzekutorának, hogy megnyertem a két konyakot!

– Persze a hétköznapokban kevésbé ismert embereket örökített meg.
– A városi rendezvények szereplőit, díszvendégeit, s a történéseket kellett megörökítenem, illetve a városi ünnepségeket, az április 4-ei, a november 7-eit, s 1960-tól, 1987-ig felvonulásokat is. Akkor ugyanis előbb Kiszomborra, majd Királyhegyesre mentem dolgozni, csak ezután jöttem vissza Makóra. Ugyan idehaza művészeti előadóként dolgoztam, de én és a kollégáim voltak azok, akik mindenre kötelezhetők voltunk, így mi készítettük el a városi és állami ünnepek dekorációit, a nagygyűlések színpadképeit, sőt a műsorokat is szerveztük. De még a havat is mi lapátoltuk, ha kellett. Mondtuk is, hogy olyanok vagyunk, mint az avas szalonna, amiről tudni illik, hogy mindenre jó.

– Hány ezer felvételen örökítette meg Makó majd három évtizednyi történelmét?
– Csak becsülni tudom, olyan 25-30 ezer felvételem van. Az összes negatívot megőriztem, s egy jó nagy doboznyi előhívott fényképem is megmaradt. A fotók egy részét ugyanis, ahogy már mondtam,  azon melegében kiválogatták a város állami és pártvezetői. Másik részüket a helyi múzeumnak adtam, de onnét azonban “elkoptak”.

Az egyik doboz, amelyben a régi képeket tárolja.

– Hogy értve?
– Úgy, hogy elkövettem azt a hibát, hogy nem leltárilag adtam át, aztán az válogatott és vitt belőlük, aki csak akart…

– Volt-e valami különleges elvárásuk akár a párt, akár a városvezetőknek? Mondjuk, hogy ne fotózza hátulról, mert onnét előnytelennek néz ki, vagy éppen bibircsókot rejteget a nyakán?
– Semmi ilyesmi. Szabad bejárásom volt mindenhová. Makón annak idején csak az kapott pozíciót, aki párttag volt. Nekem is mondogatták a rendszerváltás hajnalán, hogy én is milyen nagy kommunista volta, hiszen ott láttak minden rendezvényen. Nem tudták, hogy nekem azt kötelező feladatként szabták ki, ráadásul úgy, hogy nem voltam párttag sem akkoriban, sem azóta, s már nem is leszek. Mondtam is, aki ezt rám olvasta: tényleg ott voltam minden rendezvényen, de én ezen az oldalon, míg te tényleg az elvtársak oldalán – tette hozzá Puszta János.

– Volt, hogy valaki arra kérte, hogy ne fényképezze már le ilyen vagy olyan okból?
– Nem, mindenki szeretett szerepelni, az elvtársak nagy kedvvel tetszelegtek a rendezvényeken. Hiszen nagyon nagy dolognak számított a dísztribünön állni május elsején, ott képviselni a várost, az üzemet vagy a termelőszövetkezetet. Inkább büszkeség töltötte el őket, mintsem féltek volna, hogy majd valaki valahol jelent róluk. Mert volt olyan, hogy a szovjet emlékmű bontásánál ott volt  a mai Csanád vezér téren Dávid Imre fényképész műhelye. A forradalom leverése után tőle beszedték a szobordöntésnél készített képeit. Ezek alapján azonosították a cselekmény résztvevőit.

– Volt-e valaha baja a fényképei miatt?
– A nagy emberekkel sosem, de sok problémám volt a kisebbekkel.

– Annak idején mivel kezdett fotózni?
– Sok gépem volt, de annak idején rossz anyagi körülmények közt éltünk, mert édesapámat csak megtűrték, ugyanis Erdély visszacsatolása után Máramarosszigetre helyezték köztisztviselőnek, így úgy tartották édesapám foglalta vissza Erdélyt. Kilenc éves voltam, s Makón már benn voltak az oroszok, amikor az irattárat egy teherautóval kellett kimenekítenie a városból a családjával együtt. Ez a Felvidéken keresztül történt. Mindezért szegény megjárta az Andrássy út 60-at is. Mondtam is később, hogy világnagysághoz kötődöm, mert menekülés közben hallottam amint Szálasi bejelenti, hogy átvették a hatalmat, majd láttam Hitler szülővárosát, jóval később Sztálin sírját, s voltam a Lenin mauzóleumban is. Ráadásul a lányom Lenin születésnapján, azaz április 22-én született – tette hozzá már nevetve.

Puszta János egyszerű, boxgépekkel kezdett, majd volt Taxonája, Ljubityelje is volt, s nővére  segítségével vásárolt egy a hatvanas években modernnek számító Exaktát. Digitális gépe is van, de mondja, hogy azt kevésbé szereti, ugyanis azzal már nem kell laborálni, pedig ő azt szerette csinálni a legjobban.
Puszta János annak idején nagyon sok felvételt készített az 1970-es makói árvízről. Ezeket ma is őrzi. Felvételeit még nem kérte egyetlen közgyűjtemény sem. Viccesen mondani szokta, hogy ha meghal, a fotókat vele együtt hamvasszák el.

Egy csokor Puszta János korabeli képeiből. Felismeri rajtuk önmagát?