Makó

A makói származású orvos rögös útja Amerikába


Rózsa Virág – Makó

– Mikor és miért ment el Magyarországról az édesapja?
– Édesapám 1944-ben ment el Makóról. A Csanád Vezér Gimnáziumban végzett és két nappal az érettségi után besorozták munkaszolgálatosnak. Aknafelderítő volt mielőtt deportálták a németországi koncentrációs táborokba. Először Lauingenbe, amely altábora  volt a dachau-i főtábornak és később Dachauba. Nagyon sok emléke maradt a munka szolgálatos osztagról és úgy gondolta, hogy az ott szerzett tapasztalatok miatt erősödött meg annyira, hogy kibírja az osztrák határig vezető erőltetett menetet. Ez volt a legelső lépés, amellyel túlélte a második világháborút, de még volt több is!

Majtinszky István osztálytablója, a JAG gyűjteményében.

– Végül hogyan került az Amerikai Egyesült Államokba?
– Miután felszabadították Dachauból, körülbelül 40 kilóra fogyott, annak ellenére, hogy több mint 180 centi magas volt. Elkapta a tuberkulózist, így jó pár évet szanatóriumban töltött, hogy felépüljön. Csak ezután indult Hamburgból New York városába a USS General Blatchford hadihajó fedélzetén.

És a tablóképen…

– Bevándorlóként milyen életet élt?
– Először nagyon nehéznek, de ugyanakkor izgalmasnak is  találta. Nagyon szerette az első éveit New Yorkban és nagyszerű történeteket mesélt az új szabadságáról. Szeretett beszélni az esti sétákról az utcán, az ételekről, a randizásról, a munkáról és később az orvosi karrierjéről. Az egyik emléke az észak-karolinai Ashville városba tett utazásához kötődik, ahová munkáért indult, és egy cseresznyefa alatt aludt a fővárosban, Washingtonban. Az egész olyan volt számára, mint egy álom és sok évig igazi patriotizmust és hálát érzett. Nagyszerű lehetőségeket jelentett Amerika a számára, de a szívében mindig is európai maradt.

– Milyen volt később az élete?
– Az édesanyánk és az édesapánk New York egyik kertvárosában, Long Island-en telepedtek le. Stabil karrierjük volt. Mindketten gyermekorvosként dolgoztak, az édesapám még pszichiáterként is.  Minden lehetőséget megragadtak, hogy élvezzék a new yorki kulturális életet. Annyit utaztak, amennyit csak tudtak, és nagyon szerettek kertészkedni. A korai megpróbáltatások és traumák ellenére szerintem jó életet élt. Nem mindig volt könnyű kijönni vele, de a szívében optimista volt és emiatt elég erős, hogy túlélje a nehézségeket és gyümölcsöző élete legyen. Nagyon sok történetet lehetne mesélni róla és remélem, hogy egy nap könyvet írhatok az életéről.

– Hogyan ismerkedtek meg a szülei?
– Az édesanyám családja berlini és nurembergi. A német nagyapámnak volt francia neve. Azt mesélték, hogy a két világháború közötti Berlinben nagy népszerűségnek örvendtek a francia keresztnevek. Innen eredhet az enyém is, ami szintén francia. Én azonban nem az vagyok. Az édesanyám a nagymamáját látogatta meg New Yorkban, amikor elhatározta, hogy önkéntes szeretne lenni a Mt. Sinai Kórház Fizikoterápiás osztályán, ahol az apám ennek volt az osztályvezető fizikoterapeutája. Édesapám udvarolt neki, bár házas ember volt. Mielőtt komolyabbra fordult a kapcsolatuk, elvált.

– Hány gyermeke született?
– Az édesapámnak és édesanyámnak két gyereke született. A testvérem Andrea Keins Németországban született, mivel a szüleim 1957 és 1964 között Münchenben tanultak orvosnak. Ezt követően tértek vissza Amerikába.

– Édesapja mennyire ismertette meg a családot a magyar kultúrával?
– Bizonyos szintig. A második világháborús tapasztalatai miatt. Amikor gyerek voltam a magyar ételekkel ismerkedhettem meg és ezért szerettem meg annyira az erős fűszerpaprikát. Imádott főzni és kedves emlékeim vannak arról, amint főzi a gulyást és főként a csipetkét. Amikor tinédzser lettem, elmesélte milyen volt zsidóként felnőni Magyarországon és  beszélt a második világháborúról. Csak egyszer látogatott haza Magyarországra, 1990-ben. Nagyon nehéznek találta az utat, melyen sok kellemetlen emléke tört a felszínre. Sajnos én nem tudtam vele utazni. Visszatért Makóra, meglátogatta a JAG-ot. Miközben ott ült a gimnázium igazgató irodájában még mindig úgy izgult egy kicsit, mintha rossz fát tett volna a tűzre és azért kellene ott lennie.

Majtinszky istván a ’70-es években. 1990-ben látogatott a háború után először és utoljára Makóra és Magyarországra.

– Él még az édesapja?
– Nem, 2005-ben meghalt. Az édesanyám Vera azonban még mindig él. Gyakran gondolok az édesapámra és az első fiamat – Stefan-t is – utána neveztem el.

– Hogyan született meg a diákalkotások cseréje ötlete a József Attila Gimnáziummal?
– Az ötletet egy korábbi projekt adta, amelyben részt vettem. Még a The Hudson River Museum-ban dolgoztam a New York állami Yonkersben. A múzeum tinédzser docensei japán és romániai iskolákkal cseréltek diákalkotásokat Sarah Young szervezése alatt, a Flying Art, azaz repülő alkotások projektben. Nagyon sikeres volt és úgy gondoltam, hogy Van Sickle Middle School célkitűzéseihez jól illett a globális-kommikáció, -állampolgárság és -gondviselés témájához.

– Mi ennek a célja?
– Az, hogy támogassa az iskola nemzetközi érettségi és globális kommunikáció szakosodását. Azt szerettem volna elérni, hogy a diákjaink érezzék azt, hogy ők is részesei a világnak, a részünkről pedig azt, hogy megtapasztaljuk a kultúrák közti különbségeket és hasonlóságokat.

– Végül, miért a makói JAG-ot választották?
– A JAG-ot azért kerestem fel, mert Charles Marshallal (a gimnázium lektorával) a nászutamon találkoztam 2007-ben. A feleségem és én Magyarországra utaztunk és elakartam látogatni Makóra, hogy lássam honnan valósi az édesapám. Annak idején beszélt a JAG-ról és nagyon szerette énekelni a népszerű iskolai dalt a Gaudeamus Igitur-t. Amikor beléptem az iskolába, hogy körbenézzek, Mr. Marshall üdvözölt. Elmagyaráztam neki, hogy ki vagyok és miért nézek körbe. Körbevezetett az iskolában és a városban is. Csodálatos nap volt és tartottuk a kapcsolatot. Az édesapám bizonyítványát és tablóképét is megkereste. Így, amikor úgy döntöttem, hogy egy partner iskolát keresek a projekthez, vele vettem fel a kapcsolatot.

Majtinszky István húga, Ágnes is a Csanád Vezér Gimnáziumban érettségizett 1954-ben, 1956-ban került Amerikába, ahol a mai napig él.