Hírek

Egy kis olimpia-történelem, ha már a birkózást kipaterolnák


Az ókori olimpiákhoz köthető valamennyi mondában az a közös, hogy az istenek tiszteletére rendezték és az, hogy Kr. e. 776-ban zajlott az első játék. Kezdetben egy számból állt a verseny: futás. A legfontosabb feltétel pedig az volt, hogy csak akkor tarthatták meg, ha háborúmentes idők jártak.

Nők még csak nézők sem lehettek. Ennek az volt az oka, hogy a versenyző férfiak meztelenek voltak. Ez alól a kizárás alól viszont akadtak kivételek: a hetérák.

A bírák aktív munkája az olimpiát megelőző hónapban vette kezdetét, ugyanis a résztvevőknek ekkor kellett megérkezniük. A később érkezők fellebbezhettek a bíráknál, s azok dönthettek arról, hogy elengedőnek látják-e a fellebbezés indokát, vagy a későt kizárják a játékokból. A bírák a nevezés során csak magánszemélyeket vettek listába, ugyanis sem csapatok, sem hivatalosan benevezett versenyzők nem léteztek akkoriban. A versenyzőknek szabad görög szülők törvényes fiának kellett lenniük. A verseny alatt a bíráknak számolniuk kellett a legkülönfélébb megvesztegetésekkel is. A római korban az olimpiákon a korrupció már bizonyíthatóan igen elterjedt volt. A verseny ideje alatt a bírák többféle ítélettel is élhettek. Pénzbüntetéssel sújthatták a szabálytalankodókat, s az ebből befolyt összeget arra fordították, hogy Zeusz dicsőségére szobrokat emeltek. A kizárást csak végső esetben alkalmazták, ha a pénzbüntetést nem tudta kifizetni sem a versenyző sem annak polisza. A büntetés harmadik változata is igen elterjedt volt, ez pedig a korbácsolás. Mivel a görögök ezt a büntetési nemet szabad emberekhez méltatlannak tartották, csak rabszolgák esetében alkalmazták, meglepő, hogy régészeti leletek tanúsága szerint mégsem volt ritka esemény a korabeli olimpiákon.

Az idő múlásával több versenyszám, hosszabb olimpia következett, egy napról öt napra bővült a játékok ideje.

Komoly ünnepséggel köszöntötték a verseny kezdetét, majd szertartásokat végeztek az istenek tiszteletére. A nap fénypontja a hatalmas Zeusz-szobor előtt rendezett eskütétel volt. A következő napokban a főbb versenyszámokat rendezték: futár, birkózás, ökölvívás, pankration, pentatlon, kocsiverseny, lovasverseny, fegyveres futás.

Az olimpiai versenyeket lakomákkal és mulatozással zárták. Megünnepelték a győzteseket, meghallgatták a tiszteletükre írt költeményeket. Így értek véget négyévenként az ókori olimpiák.

Érdekes, hogy az olimpia végén csak első helyezettet hirdettek, aki babérkoszorút, olajág koszorút kapott. Magát az olajágat csak olyan kisfiú nyeshette le aranykéssel a szent olajfáról, akinek még éltek a szülei. A győzteseknek szobrot emeltek, nem kellett adót fizetniük, életük végéig tisztelet övezte személyüket, rabszolgának sem foghatta az ellenség, szabadon kellett engedni. Ezen felül, mikor hazaértek szülővárosukba az athéni bajnokok, nagyjából 600 drachmás jutalomra számíthattak hálás városuktól – ez ma hozzávetőleg százmillió forintnak felel meg.

Az egyik ókori olimpián, i. e. 564-ben a phigaleiai pankrátor, Arrikhion holtában érdemelte ki a győztesnek járó olajfakoszorút. Arrikhion már a harmadik versenyen szállt ringbe a bajnoki címért, amikor ellenfele hátulról bivalyerős fojtogatásba kapta. Arrikhion képtelen volt kiszabadulni ellenfele gyilkos öleléséből, de sikerült megmarkolnia ellenfele bokáját olyan erővel, hogy az eltört. Ellenfele a súlyos sérülés miatt feladta a küzdelmet, ám Arrikhion már haldoklott. Torka összeroncsolódott, és bár győztesnek hirdették ki, babérkoszorúját csak sírjában tehették a fejére.

A mai problémákhoz hasonló gondokkal küzdöttek az ókori szervezők és vezetők is. A legújabb kutatások szerint a sportszerűségnek az ókori játékokon nyoma sem volt. A emberi gyarlóság, az ellenfél vagy a döntőbírák megvesztegetése, az energianövelő varázsitalok fogyasztása és a furcsa átigazolások már az ókori olimpiában is gyakoriak voltak. Bár az olimpiai játékok alatt a háborúskodás szünetelt, a küzdelem valójában igen gyakran vérre menő volt. Egy történész szerint soha nem a részvétel volt a fontos a sportolók számára, a sportoló saját városállamáért küzdött, egész pontosan azért, hogy az istenek, akik mindig a győztesek felé fordítják tekintetüket, az adott állam mellé álljanak majd. A vérre menő küzdelmek egyéb tisztességtelen eszközök alkalmazását is magukkal vonták. Burjánzott a korrupció is, leginkábba a rómaiak idején: Kr. u 67-ben például csak Néró császár kérésének, pontosabban szólva az állami kincstárból folyósított összegnek volt köszönhető, hogy a fogathajtás bajnokává avatták a császárt, annak ellenére, hogy az kiesett a fogatból, sőt be sem fejezte a versenyt. Ekkor nyilvánították a versolvasást is olimpiai számnak.

Az ókori olimpiai játékok a görög-perzsa háborúk idején érték el fénykorukat. Lukiánosz i. u. 2. században élt író már a versenyek születéséről, a szokások hanyatlásáról számol be. Végül i. u. 394-ben, a 293. olimpia idején Theodosius római császár megtiltotta a játékok megszervezését, mígnem 1896-ban az ókori versenyek mintájára a francia származású világpolgár, báró Coubertin Athénban megrendezte az első újkori olimpiai játékokat.

BH